Mindazonáltal egy nagyon fontos pillanatképről van szó, és ha nem önmagában vizsgáljuk, hanem számba vesszük az eddigi tendenciózus – egymást erősítő – jelenségtüneteket, akkor néhány eklatáns következtetést valóban levonhatunk: a magyar pártszisztéma kibillent abból a duális egyensúlyi állapotból, amely az elmúlt tíz évet jellemezte. Nemcsak a jobb-bal erőviszony-egyensúly leng ki, hanem a duális jelleg is csorbát szenved, mivel a Jobbik előretörésével az eddigi kétosztatú politikai térben újabb törésvonal rajzolódik ki, mégpedig a mérsékelt és a rendszerellenes pártok között.

Mindez nem új fejlemény, és ezek a folyamatok nem az EP-választás kapcsán váltak nyilvánvalóvá, a választási eredmények csak ráerősítettek a már meglévő tendenciákra. A jövő szempontjából viszont sokkal érdekesebb, hogy az egyensúly kibillenése és a nemzeti radikalizmus erősödése milyen okokra vezethető vissza, és milyen mélyebb gyökerei vannak. Ebben a kérdéskörben tudniillik nagyon eltérő magyarázatkísérletek születtek, amelyek többnyire csak a felszínt karcolgatják.  

Ahhoz, hogy elkerüljük az egysíkú és felszínes interpretációkat, időben egy kicsit korábbra kell visszamenni, az eredőket illetően pedig egy kicsit mélyebbre kell ásni: állításom szerint ugyanis a jelenlegi állapothoz elsősorban a nagypolitika kimondatlan konszenzusai vezettek; olyan elhibázott évtizedes kompromisszumok, amelyek gúzsba kötötték a teljes magyar politikai elitet, és a végletekig leszűkítették a cselekvés mozgásterét. Lássuk, melyek ezek:  

Tulajdonképpen a rendszerváltás kezdete óta él az az idea, hogy a politika egyetlen és kizárólagos feladata a jóléti állam (más megközelítésben: szociális piacgazdaság) megteremtése, méghozzá – függetlenül a körülményektől – mihamarabb, lehetőleg azonnal. Miközben nyugaton a nyolcvanas években a neokonzervatívok egyértelmű támadást indítottak a jóléti állam koncepciója ellen, a kilencvenes években pedig már a szociáldemokraták is elkezdték lebontani azt (ők úgy nevezték: a jóléti államok modernizációja) a magyar elit ezenközben abszolutizálta a jóléti állam megteremtésének célkitűzését. Ez vált – pártcsaládtól függetlenül – a kampányok és pártprogramok rendezőelvévé, a viták, nyilatkozatok és ígéretek fő mozgatórugójává.

Kimondatlan konszenzus alakult ki tehát a riválisok között, a tekintetben, hogy a fő cél a jóléti állam megvalósítása, és a pártverseny arra korlátozódott, hogy ki tudja elhitetni a választókkal, hogy hatékonyabban és gyorsabban tudja elérni a hőn áhított célt. Voltaképpen a magyar belpolitika maga hozta létre ezt a szűk ösvényt, amelyről ha később kicsit is letért, a választók kíméletlenül megbüntették. Ez a kényszerpálya okozza a felfokozott ígéretversenyt, és azt, hogy a kormányok – lassan két évtizede – maguk előtt tolják a szerkezeti átalakítások egyre égetőbb feladatát.

Az erőegyensúly kibillenésének okai is a jóléti konszenzus talajában gyökereznek. Az MSZP leszakadásának sem a rossz kormányzás vagy az őszödi beszéd az eredője. A Szocialista Párt tetemes hátránya a jóléti konszenzus felrúgásának pregnáns következménye. 2006 után a baloldali kormány folyamatos megszorító-politikát folytatott; a ciklus első felében saját hibájából volt kénytelen fiskális restrikciót végrehajtani, ciklus második felében pedig a válság kényszerítette rá. Nem szabad elfelejteni, hogy a párt támogatottságának meredek lejtmenete már jóval az őszödi botrány kirobbanása előtt megindult, tehát a devalválódás nem írható kizárólag a beszéd számlájára (sőt, a botrány kirobbanását követő zavargások még egy időre meg is állították a csökkenést), és a kormányzásról sem volt még kialakult kép, mikor már a párt támogatottsága a felére zsugorodott. A teljes cikluson átívelő megszorító politikát a szavazók egyértelmű árulásnak tekintették, méghozzá (ha nem is tudatosult bennük) a jóléti konszenzus elárulásának. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a választók jobban ragaszkodnak a politikusok által beléjük injektált állam által garantált jóléti konstrukcióhoz, mint bármilyen más politikai ideához vagy eszméhez.

Nagypolitikai elfojtás

A nemzeti radikalizmus növekedése sem vezethető vissza csupán a Fidesz egy a tábor, egy a zászló politikájának szellemkieresztgetős értelmezésére, sem az őszöd-szindróma radikalizáló hatására. Itt is egy sokkal korábbra visszanyúló nagypolitikai konszenzus következményével állunk szemben. A magyar politikai elit húsz éve nem képes szembenézni olyan össztársadalmi problémákkal, mint romaintegráció vagy földkérdés. Egyetlen kampányban sem váltak ezek a kérdések témává, látszatintézkedések és pótcselekvések százait lehet felsorolni, de egyetlen kormány sem volt hajlandó ezeket az ügyeket a kormányzati cselekvés fősodrába emelni, sőt még csak vitát sem volt hajlandó folytatni ezekről a krónikus konfliktusgócokról, amelyek időzített bombaként ketyegtek az elmúlt húsz évben, és ketyegnek ma is.

Az elhallgatási konszenzusból fakadó elfojtási spirálnak természetesen megvannak a következményei: attól még, hogy valamit agyonhallgatunk, még nem szűnik meg létezni. A Jobbik voltaképpen nem tett mást, mint tematizálta azt a néhány témát, ami a közvéleményt aggasztja vagy frusztrálja, és amire a nagypolitika nem volt képes választ adni (inkább a szőnyeg alá söpörte), és a könnyű, rapid megoldás ígéretével sikerült több mint négyszázezer embert az urnákhoz vinnie.

Magyarország bizony nem következmények nélküli ország, lehet, hogy a stiklik és botrányok konzekvencia nélkül maradnak, de a súlyos hibák, és a rossz kompromisszumok szülte áldatlan helyzetek közép- és hosszú távon súlyos következményekkel járnak. Tévedésben vannak azok, akik azt gondolják, hogy a politika a pillanat művészete.