De vajon kezdődik-e egy új? Nem könnyű persze válaszolni arra a kérdésre, hogy a rendszerváltó liberalizmus romjain vagy akár attól élesen elválasztva fölépíthető-e eséllyel egy liberális párt? Maradt-e, van-e, lesz-e a liberalizmus honi képviselőiben annyi energia, hogy ismét felépítsenek, és akár váltópárti szerepbe hozzanak egy új pártot?

A válaszhoz kicsit korábbról kell elindulnunk, és az SZDSZ történetének két fontos hagyatékáról kell beszélnünk. Az első: a demokratikus ellenzék, majd a belőle kinövő SZDSZ mindenki másnál erősebb hálózati-szerveződési potenciált fejlesztett ki a 80-as években, amivel lehetősége nyílt arra, hogy gondolatait, a politikáról való felfogását a legszélesebb közönséghez eljuttassa. A második: ezek a gondolatok nem pusztán a politikai magas régióinak átalakításáról szóltak (azaz egy demokratikus átalakítás intézményrendszeréről), hanem a társadalommal való intenzív együttműködés kialakításáról is.  

Olcsó lenne most azt mondani, hogy egy időben mennyire erős volt az ellenzék köreiben a munkás-önigazgatás gondolata. Ebben az illúzióban ugyanis mások is osztoztak a késő Kádár-korszakban, azután ez az elképzelés (a rendszerváltás közeledtével) jócskán elenyészett. Ám az SZDSZ nem véletlenül vált felső középpárttá a rendszerváltás idején. Ebben nem csupán a sokak által egyoldalúan megírt antikommunizmus játszott szerepet, hanem a pártnak a társadalom számára hasznosítható mondanivalója is. Az SZDSZ ösztönösen néppárt lett 1990-re, s nem véletlen, hogy egyes SZDSZ-vezetők 1994-ben reálisan vethették fel az MSZP-vel szembeni majdani váltópártiság esélyeit. Ahhoz, hogy egy pártból váltópárt legyen, mindenekelőtt nagy méret szükséges, s az SZDSZ 1994-ben még joggal gondolhatta, hogy az is marad! Ám ellenkezőleg történt, s ezt soha később nem tették komoly vizsgálat tárgyává.

Más szavakkal ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy hagyatékának két fontos elemét, hálózatépítő erejét („nekünk vannak a leggyorsabb, leghatékonyabb információs csatornáink”) és társadalombarát, néppárti karakterét („mi vagyunk azok, akik a legszélesebb társadalmi csoportokhoz képesek vagyunk szólni”) veszítette el a párt a 90-es évek második felére, s az utolsó 15 év már ennek a vergődésnek a jegyében telt el.  A párt valójában arra ment rá, hogy amiben korábban a legjobb volt (az említett két dolog), abban nem tudott az élen maradni, amiben korábban kevéssé volt jó (belső nehézségeinek megoldása), abban nem tudott hatékony konfliktuskezelő potenciált kifejleszteni. És nem utolsósorban: soha nem értette meg, hogy a Fidesz fölfutásának és az ő hanyatlásának szoros köze van egymáshoz.

2010-re Demszky Gábor maradt ennek a rendszerváltó (és egyre megkopottabb) liberalizmusnak az utolsó ikonja. 2009-ben még valamennyire kiállt a párt élén történő elnökválasztás és az új elnök, Retkes Attila személye mellett, sőt talán ez volt az utolsó kísérlete, hogy egy esetleges újabb főpolgármesteri ciklus párthátterét megteremtse. Ám Retkes rendkívül sikertelen elnöksége megpecsételte a főpolgármester esetleges további ambícióit is. Ezen a ponton vagyunk most.

A tavaszi országgyűlési választásokon persze némi időveszteség történt, hiszen sok volt liberális szavazó az LMP-re – mint a liberális értékrendhez legközelebb álló párta – adta le a voksát. Mára azonban a liberális szavazók nagy része hajlamos az LMP-t a Fidesz külső segédcsapataként, vagy ha eddig nem is megy el: nem egy echte liberális pártként értelmezni. Pár hónap elteltével azonban újra feltámadni látszik az az (időnként szunnyadó, máskor előtörő) liberális közvélekedés, miszerint Magyarországon 15-20%-nyi liberális szavazó van, s ezeket most gyakorlatilag senki nem szólítja meg.

Nem belemenve most abba a kérdésbe, hogy ha valóban van 15-20% liberális szavazó, hogyan lehetséges, hogy annak túlnyomó része nem a liberális pártra szavaz, két másik körülményre érdemes felhívnunk a figyelmet. Az egyik az a tendencia, amely a közép-európai rendszerváltó liberális pártok bukásában mutatkozik meg. Ha ez egy-két helyen történne, lehetne akár véletlenekről is beszélni, azonban eléggé feltűnő, hogy a rendszerváltó nagy liberális pártok mindenütt lehanyatlottak – már amennyiben azok balliberálisak voltak. Azok a liberális pártok, amelyek ma Közép-Európában sikeresek, jobboldali liberálisok – mint például a lengyel vagy újabban a szlovák liberális kormánypárt. Ilyen szempontból Hack Péter neve (múltbéli tevékenysége alapján) és pártalapítása szándéka elmozdulást jelenthet egy jobboldali liberális irányba, ami talán előfeltétele lehet a több irányba nyitott liberális pártpolitika megalapozásának.

Másodszor a liberalizmus újjászervezőinek azt a kérdést is mérlegelniük kell, hogy akarják-e, tudják-e működtetni majdani pártjukat olyasfajta néppártként, mint a rendszerváltás időszakában, s amely ismételten képes lehet valamiféle tömegvonzás megteremtésére.  Ez a tömegvonzás (mint láttuk) 1990-ben és 1994-ben még megvolt.

Aztán az SZDSZ kormányra kerülését követően a korai attitűd egyre inkább elenyészett s azt felváltotta az MSZP egyben tartására, ösztökélésére, illetve a reformok bevezetésére irányuló fontos, de a párt szempontjából mégis csak egyoldalú önértelmezés. Nyilvánvalóan a jövőben ettől egészen eltérő önképre lesz szükség, annak tisztázására, hogy az SZDSZ-ből eléggé gyökeresen kiábránduló szavazók miért adják majd tömegesen bizalmukat egy új liberális pártnak?  Itt tehát alapvető szemléletváltás is szükséges lesz majd, nem csupán a 15-20% „alvó liberális szavazókról” vallott nézetek imamalomszerű ismételgetése. Magyarán: Hack Péternek és másoknak vissza kell térniük ahhoz a korábban már említett hagyományhoz, hogy újra kell értékelniük „sikerességi tőkéjüket”, újra fel kell építeniük egy pártpolitikai infrastruktúrát, s mindemellett a reform és parlamentarizmus-védő szerep mellett egy jól kitapintható társadalmi irányultságot is mutatniuk kell. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy az európai liberális pártok ott erősek hagyományosan, ahol erősek a társadalmi kapcsolataik.

Demszky távozásával Magyarországon végérvényesen lezárul a liberalizmus rendszerváltó paradigmája. Hogy kezdődik-e egy új, az a fentieken kívül egy sajátosan vitatható fogalmon, a „koreszmén” is múlik. A rendszerváltás idején – ha mástól nem, Fukuyamától tudjuk – a liberális demokrácia mindent elsöprő győzelmében hittünk. Mára ez a hit erősen megkopott, ha nem is a demokráciában, de annak liberális válfajában. Így azoknak, akik Magyarországon fel akarják támasztani a liberalizmust, azzal is számolniuk kell, hogy Közép-Európában sokan a liberalizmust fosztóképzőként használják, s a liberalizmussal szemben akarnak demokráciában élni.