Egy alternatív megközelítés körvonalai

A politikatudományon belül az elmúlt másfél évtizedben – döntően Levitsky és Way 2002-es cikke, majd 2010-es könyve nyomán – meghatározó narratíva lett a hibrid rendszerekről szóló elmélet. Hibridnek azt a rendszert nevezzük, amely sem nem demokrácia, sem nem diktatúra, hanem a kettő között, valahol félúton áll. Magyarországon a fogalmat – természetesen a hazai viszonyokra is alkalmazva – Filippov Gábor írása elevenítette fel, s az elmúlt időszakban sok újabb írás foglalkozott a témával. Mi az alábbiakban nem az aktuálpolitikai vetülethez szólunk hozzá, s nem az érdekel bennünket, hogy hogyan dönthető meg egy “hibrid rendszer”. Sőt éppen magával a fogalommal van problémánk. Helyette egy másik elnevezést ajánlunk majd.

A hibrid rendszer teóriáját tehát a szakirodalom nagy része azokra a politikai berendezkedésekre alkalmazza, amelyek nem liberális demokráciák. De számos szerzőnél és számos kutatásban azt találjuk, hogy a világban létező demokráciák közül korántsem mindegyik liberális demokrácia. Ha ez így van, ha nem minden demokrácia liberális, akkor a nem liberális demokráciák egyben miért lennének hibrid rendszerek? Miért is ne mondhatnánk, hogy a demokráciák – ahogy a már említett vizsgálatok is mutatják – sokfélék? A mi álláspontunk e tekintetben egyértelmű: hívei vagyunk a liberális demokráciának, ugyanakkor kénytelenek vagyunk azt mondani: ha empirikusan nézzük, nem minden demokrácia liberális. Ez tehát vitapontunk a mainstream elméletekkel.

De nem csak ez. Hanem az is, ahogyan a hibriditás fogalmát használjuk. Ebben az írásban abból indulunk ki, hogy a liberális demokrácia önmagában véve egy hibrid rendszer, mert hogy két alkotóeleme (liberalizmus és demokrácia) feszültségben, sőt konfliktusban áll egymással. Magyarországon e konfliktus specifikus, a nyugat-európainál kiélezettebb megnyilvánulásait látjuk. Az első részben kifejtjük, hogyan értelmezzük a liberalizmus-demokrácia viszony megváltozását a liberális demokrácián belül (és a hazai viszonyok között); a másodikban pedig bemutatjuk a mainstream felfogás alternatívájaként kifejlesztett teóriánkat a nem nyugatos demokráciáról.

A demokrácia önmagában vett hibriditása

A mainstrem demokrácia-felfogás szerint a demokrácia csak liberális lehet. Mi ezt másképpen látjuk. Kezdjük az alkotóelemekkel. A liberális demokráciát alkotó két elem (liberalizmus és demokrácia) kompatibilis ugyan egymással, de viszonyuk nem eleve rögzített és nem konfliktusmentes. A liberális demokrácia „demokratikus” eleme a többségre és a népszuverenitásra hivatkozik, és ezt tekinti a demokrácia meghatározó imperatívuszának. A liberális demokrácia „liberális” eleme a kisebbségi jogokra és a (többségi) hatalom korlátozására esküszik. A két elem együttes és állandó érvényesülését azonban nem garantálja önmagában sem az egyik, sem a másik, hanem a kettejük közötti dinamikus egyenysúly biztosítására bizonyos mechanizmusok érvényesülésére van szükség. E mechanizmusok lényege, hogy nem engedik sem a demokrácia, sem a liberalizmus túlsúlyának kialakulását a másikkal szemben. Kialakulhatnak azonban olyan időszakok, amikor a liberális demokráciát védő és újrakonstituáló mechanizmusok nem megfelelően működnek. Ez történhet például akkor, ha túl nagy a liberális demokráciákat érő kihívás – mint például a 2008-as gazdasági világválság, vagy a 2015-ös migránsválság időszakában. A 2008-as gazdasági válság megnövelte az állami beavatkozást, tehát a hatalmi-többségi akaratérvényesítést, míg a 2015-ös migránsválság épp ellenkezőleg: felerősítette az emberi jogi, kisebbségvédő tendenciákat.

Megközelítésünk abból indul ki, hogy válsághelyzetekben a demokrácia immanens hibrid jellege sokkal jobban megmutatkozik, mint akkor, amikor a folyamatok rendeltetésszerűen zajlanak. Ehhez képest számunkra meglepő, hogy az ilyenfajta válságot nagyon ritkán értelmezi a politikatudomány az alkotóelemek belső arányának megváltoztatásaként, holott pontosan ez a legfontosabb, ami ilyenkor történik. Azaz liberalizmus és demokrácia arányos egymás mellett élése megbillenhet. A kérdés: hogyan reagáljanak erre az elemzők?

A legelterjedetebb reakció a már említett hibrid rendszerek elméletének megjelenése, illetve a populizmus feltámadásának regisztrálása. Mindkettő arra utal, hogy rengeteg elemző mellőzi az általunk alapvetőnek tekintett liberalizmus-demokrácia viszony behatóbb elemzését. Ám ezzel az elemzők hibát követnek el, mert elvonják a figyelmet arról, ami épp a lényeg: a konfliktus a demokrácián belül erősödik fel, s a feladat annak megmagyarázása, hogy ezt miért történik.

A demokráciaelmélet ráadásul itt önmaga sokat hangoztatott alaptételével is szembe megy. Hiszen az egyik alapállítása az, hogy a demokráciák sérülékeny rendszerek. Majd pedig amikor a sérülékenység megmutatkozik, akkor a helyett, hogy feltárnák a sérülés jellemzőit és lényegét, „elengedik” a tételt, és túlságosan könnyen jutnak arra a következtetésre, hogy a sérülés már nem is a demokrácián belül, hanem azon kívül mutatkozik, mondjuk egy a demokrácia és a diktatúra közötti hibrid rendszer formájában. azt mondják, hogy itt egyenesen demokrácián túli alakzatokról van szó. A helyett, hogy azt mondanák: a demokrácia önmagában hibrid rendszer, mert két alkotóeleme „alvó” feszültségben áll egymással. Amikor valamilyen nagyobb kihívás éri a demokráciát, az alkotóelemek egymáshoz való viszonya – akár radikálisan – megváltozhat. Például úgy, hogy akik a két elem közül inkább a „demokratikus” részben hisznek, elkezdhetik növelni a demokratikus elem arányát a liberálishoz képest. Sőt akár ki is kiálthatják a liberalizmust a válság egyik okozójának. De persze történhet fordítva is, amikor azok, akik a liberális elemet tartják meghatározónak, korlátozni kívánják a többségi elvet. Bárhogyan is történik: a történés nem szükségképpen kerül a demokrácián kívülre, hanem a demokrácián belüli aránymódosulásról van szó. Vagy másképpen: az alapokról. A jó elemzői reakció az, hogy az alapokat vesszük vizsgálat alá.

De – ahogy mondtuk – a mainstream elméletek sem az alapokat nem vizsgálják, sem (s ez talán még nagyobb hiba) a másik alkotóelem, a liberalizmus „viselkedését”. Holott a liberalizmusnak épp úgy van önálló élete a liberális demokrácián belül, mint a demokráciának, s a liberalizmus sincs védve a túlzásoktól. Marc Plattner nem véletlenül nevezi a populizmushoz hasonló túlzásnak a radikális pluralizmust. Hogy miért? Azért, mert miközben a liberális el akarja torlaszolni a többségi elv túlzó érvényesítését, olyan túlzásokba esik, ami már a demokrácia belső kohézióját veszélyezteti. Ugyanis a liberális demokrácia létezésének fontos fokmérője, hogy a közösséget mennyire tartja egyben. Ehhez a „demokratikus” elem hívei teszik hozzá a többet, hiszen őket folyamatosan érdekli, hogy a diverzív folyamatokból hogyan tartható fenn mégis a közösség. Amikor viszont a liberálisok csak a többségi elv kritikájára hegyezik ki működésüket, nem veszik észre, hogy radikális pluralizmusokkal, a diverzitás túlzásba vitelével épp a társadalmi kohéziót veszélyeztetik.

Mindezt persze csak akkor tudjuk igazán megérteni, ha lemondunk arról a posztulátumról, hogy egy liberális demokráciában csakis a két elem együttesével kell reagálnunk minden kihívásra. Ez súlyos tévedés, ugyanis épp az a lényeg, hogy egy társadalomban és annak elitjében vannak, akik inkább az egyik s vannak, akik inkább a másik elemre rezonálnak jobban. Ahogy már mondtuk: a két elem harmóniája biztosítható, ha a mindennapi viszonyok kiszámíthatók és szokásszerűek. Hiszen ebben az esetben a két elv nagyon is kiegészítheti egymást, és senki sem érzi, hogy az ő rész-elvei háttérbe szorulnának. Válsághelyzetekben azonban mind a demokrácia, mind a liberalizmus hívei gondolhatják azt, hogy az ő elveik visszaszorulnak, vagy ami még rosszabb: visszaszorítják őket. A liberálisok például joggal érezhetik úgy, hogy a többségi elv túlfeszítése számukra már elfogadhatatlan. De erre nem az a megfelelő válasz, hogy a többségi elv „populista” képviselői kiléptek a demokráciából, és innét egy hibrid (tehát nem demokratikus) rendszerben élünk.

Azt mondhatjuk tehát, hogy sokkal mélyrehatóbban kell foglalkoznunk az alapelemek egymáshoz való viszonyával, és nem szabad engednünk a kísértésnek, hogy csak az egyik alapelem (a demokrácia) torzulására (populizmus) fókuszálva létrehozzuk a hibrid rendszerek fantomját. Ennél sokkal lényegesebb, hogy a hibriditást magában a liberális demokráciában is felismerjük és ezt vizsgálandó sajátosságnak tekintsük. Máskülönben sohanapján nem fogjuk megérteni azokat a rendszereket (mint a magyar is), amelyek nem mindenben a nyugatos demokráciák mintája szerint alakulnak.

A hibrid rendszertől a nem nyugatos demokráciáig

Felmerül a kérdés, hogy miért szükséges egyáltalán alternatíva a hibrid rendszer magyarázatával szemben Magyarország esetében? A hibrid rendszerek kategóriája sokat adott a demokrácia kutatásnak az elmúlt évtizedben, azonban Magyarországra csak fáziskéséssel jutott el, részben azért, mert amikor először megjelent ez a gondolat a nemzetközi diskurzusban Magyarországnak még balliberális kormánya volt. A hibrid rendszer az Orbán-rendszer definiálására való kísérlet következtében vált népszerű elméletté, mivel sokak számára kézenfekvő magyarázatot nyújtott a hazai politikai viszonyokra. Csakhogy miközben esetünkben a hibrid vita újdonságként hat, nemzetközileg kezd meghaladottá válni. Egyre több irányból éri kihívás, egyre többen próbálják továbbgondolni a demokráciák kategorizálásának korábban bevett formáit újraértékelve a tranzitológiai, illetve a demokratikus konszolidáció irodalom tételeit. Ennek következtében úgy véljük, hogy ma már rendelkezésre állnak olyan magyarázatok, amelyek alkalmasabbak a magyar rendszer leírására, mint a hibrid rezsimek elmélete.

Idehaza Körösényi András és Gyulai Attila mutatott rá a hibridrezsim-fogalom néhány korlátjára (normatív, teleologikus szemlélet, a struktúra túlértékelése a politikai aktorokkal szemben stb.) a plebiszciter vezérdemokrácia elméletét ajánlva alternatív megközelítésként. Habár jelen írásban nem kívánunk mélyebben belemenni tanulmányuk elemzésébe, kísérletük azért is fontos, mert avval a céllal közelítenek a hagyományos klasszifikációba nem illő rendszerekhez, hogy megértsék őket. Míg a hibriditást vizsgáló mainstream megközelítések abból indulnak ki, hogy mi az, aminek lennie kell egy liberális demokráciában – és amely rendszerek nem teljesítik ezeket, azokat automatikusan kizárják a demokráciák kategóriájából – addig ez a megközelítés az egyes rezsimek belső logikáját kívánja leírni, megérteni. Magunk is azt valljuk, hogy a patologizálás helyett, arra kell fókuszálni, hogy milyenek valójában ezek a rendszerek, miben térnek el a liberális demokráciáktól, és milyen tanulságai lehetnek ezeknek a liberális demokráciákra nézve. Fontos módszertani különbség továbbá az is, hogy a plebiszciter vezérdemokrácia elmélet nem a hibrid rezsimek klasszifikációs módszereit igyekszik finomítani, hanem ezeknek a korlátait figyelembe véve alternatív megközelítést ajánl. Mi is egy ilyen párhuzamos értelmezési keretben gondolkodunk. Nem azt vizsgáljuk tehát, hogy a magyar rendszer hol helyezkedik el a liberális demokrácia és a diktatúrák közötti képzeletbeli tengelyen, hanem, hogy hogyan lehetne másként megközelíteni a demokráciák minőségének mérését.

Mint fentebb említettük, abból indulunk ki, hogy nem minden demokrácia liberális a világon. Egészen pontosan abból, hogy nem minden demokrácia nyugati típusú. Az 1960-as évek nyugati politikatudománya, ha nem is épp ezt a fogalmat használva, de nagyon hasonlókat gondolt. Aztán az 1980-as évek végétől, és különösképp a kelet-európai rendszerváltásokat követően ez elfelejtődött, hogy aztán a konszolidációs irodalom vizsgálatai kapcsán újra előkerüljenek. Igaz, főleg latin-amerikai, illetve afrikai viszonylatban, immáron a hibriditás perspektíváján keresztül. A nem-nyugati típusú demokráciák gondolata tehát egyáltalán nem új a politikatudományban, azonban az utóbbi idők sikertelen demokratizációs kísérletei következtében (Irak, Afganisztán, arab tavasz) újfent előtérbe került, hogy nem lehet egyetlen demokrácia modelt ráhúzni minden rezsimre. Mindez felhívja a figyelmünket arra is, hogy a politikatudományban vannak visszatérő fogalmak és szemléletmódok. Ugyanakkor miközben konszenzus van a tekintetben, hogy ez nem egy optimális megközelítés, aközben a tekintetben messze nincs egyetértés, hogy milyenek is legyenek azok a demokráciák, amelyek különféle okokból nem tudnak, vagy nem akarnak belesimulni a nyugati típusú liberális demokrácia modellbe. Richard Youngs épp ennek igyekezett utánajárni, elsősorban azon latin-amerikai, közel keleti, és afrikai országok szemszögéből vizsgálva a kérdést, amelyek a leginkább érintettek.

Youngs elmélete a demokratikus variációra épül, azaz arra, hogy a helyi értékeknek megfelelő testre szabott demokráciákat hozzanak létre. A globális erőviszonyok átalakulásával ugyanis a nyugati demokráciák túlélésének feltétele lehet, hogy sikeres nem nyugatos demokráciák jöjjenek létre a jelenlegi illiberális trenddel szemben. Ugyanakkor a The Puzzle of Non-Western Democracy című könyvében azt is elismeri, hogy a nem nyugatos demokráciák elméletének is vannak korlátai. Fontos, hogy nagyobb rugalmasság legyen annak terén, hogy mi az, amit még demokráciának tekinthetünk, ugyanakkor vitatja, hogy a nem nyugati demokráciák alapjaiban eltérnének strukturális szempontból a “hagyományos” liberális demokráciáktól. Véleménye szerint egy olyan mérsékelt demokratikus variációra volna szükség, amely jobban elismeri az adott országok kultúrális, hagyománybeli különbözőségeit. Amilyen egyszerűnek hangzik ez, annyira nem evidens, hiszen a legtöbb demokratizációs index a liberális demokráciához képest méri a demokráciák minőségét, ami a nyugati politikai fejlődés terméke, ezáltal nem mindenütt alkalmazható egyforma hatékonysággal. A kultúrális, hagyománybeli különbségek meghatározó jellegének figyelembevétele a demokratikus kategorizáció során ilyen szempontból kritikai fontosságú lépés volna.

Youngs hangsúlyozza, hogy könyve vitaindító kíván lenni. Ennek tükrében fejlesztettük tovább elméletét, felhívva a figyelmet az általa megfogalmazottak egy fontos hiányosságára. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy a nem nyugatos demokráciák elmélete a kelet-európai demokráciák klasszifikációjára is alkalmas volna, függetlenül attól, hogy hibrid rezsimnek tekintik őket vagy sem. Az eredeti elmélet egyáltalán nem beszél az európai alkalmazhatóságról, feltehetően abból kiindulva, hogy azok nyugatos demokráciák, még ha sérülékenyek is. A hibrid rezsimek, illetve az utóbbi időben tapasztalható demokratikus visszacsúszás kapcsán lát lehetőséget elmélete érvényesítésére, azonban itt sem említi térségünket (részben megint csak azért, mert a könyv 2015-ös megjelenésekor még nem volt elterjedt a hibrid rezsim narratíva Magyarországgal kapcsolatban). Holott napjaink markáns politikai konfliktusa az Európai Unión belül kelet és nyugat között mérsékelhetőbb volna amennyiben elfogadnánk, hogy a kelet-európai tagállamok nem feltétlen nyugatos demokráciák. Kétségkívül minden szempontból nyugatosabbak, mint a Youngs által vizsgált országok, azonban mégis komoly kultúrális, hagyománybeli különbségekkel rendelkeznek, amelyek jócskán visszanyúlnak a vasfüggöny előtti időkre, és nem tűntek el az Európai Uniós integráció következtében sem. Európa politikai és gazdasági egységesítése, de még az egyre erősödő globalizáció sem tudta elmosni a két térség közötti felfogásbeli különbségeket, amelyek a társadalom (és ez által politikusaik) demokráciához való viszonyát is befolyásolják. Ez egyébként nem is baj, egyszerűen csak adottság, amit figyelembe kell venni.

Nem állítjuk, hogy ezek az országok ne akarnának nyugatosak lenni. Magyarország történelme során mindig is törekedett a nyugatosságra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy magáévá tudta tenni azokat a viselkedési mintákat, amelyek a nyugati demokráciák alapját képezik. A hibrid rezsim narratíva ezeket a részben intézményi, részben kulturális különbségeket antidemokratikusnak tekinti, ez által automatikusan kirekeszti a liberális demokráciák köréből. Úgy véljük, hogy ez a taigetosz-elv a demokráciák besorolása terén nem járul hozzá ahhoz, hogy ezek a rendszerek javítani kívánjanak demokratikus minőségükön. A hibrid rezsim klasszifikáció abból indul ki, hogy a negatív minősítés társadalmi ellenállást, rosszallást indukál, amely észhez téríti a rezsimeket. Csak hogy ez figyelmen kívül hagyja azt, hogy ezek a rezsimek épp azért válnak gyakorlataikban mássá a nyugati típusú liberális demokráciákhoz képest, mert más beidegződésekkel rendelkeznek. Ezért egészen eltérően fognak reagálni a negatív besorolásra is. A nem nyugatos demokráciák elméletének alkalmazása lehetőséget teremtene arra, hogy megtartsák ezeket az országokat a demokráciák körén belül, ezáltal lehetőséget nyújtva demokratikus minőségük fejlesztésére.

Richard Youngs értelmezése szerint a hibriditás definíciója nem egyenlő avval a felfogással, hogy a hibrid rezsimek kevesebbek, mint a teljes értékű demokráciák. Sokkal inkább egy különálló rendszernek gondolja őket. Úgy véli, hogy amennyiben komolyan vesszük a hibriditást, akkor ki kell tágítani a demokrácia különböző intézményi kifejezési módjai iránti kutatás spektrumát, hogy az tükrözze a kulturális specifikumokat. Elvégre vannak olyan rezsimek, amelyek nem csupán politikai elnyomás, vagy az ellenzék kooptációja révén maradnak fenn, hanem, mint például a perszonalisztikus rezsimek, egyfajta hagyományos weberi legitimitási formát értek el (hasonlóképp ahhoz, amit Körösényi András és Gyulai Attila állít). Mi evvel szemben azt állítjuk, hogy a kelet-európai országok esetében a kulturális specifikum a kulcs a rendszerek megértéséhez, ami ez esetben a liberális demokrácia alkotóelemeinek belső arányainak eltérő súlyú priorizálása. Ez az az elem, amelyben legmarkánsabban eltérnek a nyugati demokráciáktól, és amely alapján el lehetne kezdeni elméleti megalapozását annak, hogy mi az, amit másként szeretnének a liberális demokráciához képest, illetve a tekintetben, hogy mi az a közös minimum, amely mindkét fél számára nélkülözhetetlen a demokráciához. Az egyik ilyen posztulátum az lehetne, hogy elfogadjuk, a liberális demokrácia hibriditása nem valamiféle deviancia, hanem inherens jellemző, ami a demokratikus sokszínűség alapja. A demokratikus variációnak nem az a célja, hogy a két elem külön váljon (volt már ilyen is a történelem során), hanem az, hogy ismerjük fel, hogy a két elem folyamatosan “helyezkedik”, mozgásban van, ez által konfrontálódik is.

A Fidesz politikája egy lehetséges reakció arra az utóbbi két évtizedben történő változásra, amelynek eredményeképpen módosult liberalizmus és demokrácia egymáshoz való viszonya. Fontos megjegyeznünk, hogy ez a módosulás „objektíve” nem mérhető, éppen ezért tág lehetőség nyílik a szubjektív percepcióra. Szemben avval, amit sokan gondolnak róla, az Orbán-rendszernek nem az az elsődleges célja, hogy leépítse a jogállamiságot, hanem az, hogy visszabillentse a liberális demokrácia egyensúlyát a demokratikus, többségi irányba, továbbá hogy nemzetközileg legitimálja saját demokráciafelfogását. A jogállamiságot érő sérelmek részükről járulékos költségek egy igazságtalan harcban. Igazságtalan, mert a liberális demokráciafelfogás túlerőben van velük szemben, és kevés olyan politikatudományi narratíva van, amely alátámasztaná koncepciójukat. Mivel a politikatudomány nem tud olyan forgatókönyvet ajánlani, amely egy mintaértékűen működő demokratikus, de nem liberális rendszer lehetne, a politika világának sincs miből tájékozódnia. Amennyiben elismernék a demokratikus variáció létjogosultságát Európán belül is, a nem nyugatos demokráciák kategóriája egy olyan értelmezési keret lehetne, amely feloldhatná az orbáni illiberális demokrácia felfogás és a mainstream közötti ellentétet. Ha jobban elismernék a regionális, kulturális különbségeket a demokrácia felfogások között, nem tudná a jelenlegi rendszerkritikát fenntartani az Orbán-kormány. Politikai szempontból is enyhülne a konfliktus, de tudományos szempontból is hasznosabb volna a hibrid rezsimek jelenlegi értelmezéséből kiemelni Magyarországot és a hozzá hasonló kelet-európai államokat. Végül, de nem utolsó sorban, ha a nyugatos demokráciákhoz kulturálisan legközelebb álló országok számára tudnánk biztosítani egy befogadóbb, testhez állóbb demokrácia értelmezést, annak tanulságaiból nem csak a nyugati típusú liberális demokráciák profitálhatnának, hanem azok a rendszerek is, amelyeket jóval több választ el a liberális demokráciáktól, mint esetünkben.

Konklúzió

Fenti dolgozatunkban vitába szálltunk a hibrid rendszerről szóló mai kurrens elméletekkel. Tettük ezt azért, mert úgy érezzük, hogy a politikatudomány eszközeivel lehetséges alternatív elméletet adnunk.

Arra jutottunk, hogy sokkal alaposabban vizsgálnunk kell a demokrácia két alkotóelemének egymáshoz való viszonyát. Liberalizmus és demokrácia, még ha természetes szövetségesnek is látszanak, olykor szembe kerülhetnek egymással. Írásunk első részében felhívtuk a figyelmet arra, mennyire alul-elemzettnek tartjuk liberalizmus és demokrácia mai konfliktusát.

Magyarország esetében bevezettük a nem nyugatos demokrácia fogalmát, amelyet Richard Youngs-tól vettünk át és fejlesztettünk tovább. Elméletünk lényege itt az, hogy szemben a demokratizálási hullám optimista várakozásaival, az 1990 körül létrejövő demokráciák nem tudtak teljesen nyugatossá válni, s ebben saját történelmi kondícióik akadályozzák őket. Egy olyan inkluzív demokrácia értelmezés irányába szeretnénk elmozdítani a demokráciák minőségéről szóló politikatudományi diskurzust, amely ahelyett, hogy kitessékelné az eltérő fejlődésű rendszereket a demokráciák köréből kitágítaná a demokráciának tekinthető rendszerek körét, annak érdekében, hogy motiválja képviselőiket a fejlődésre. A cél az, hogy ne rekesszünk ki a demokráciák köréből azokat a berendezkedéseket, amelyek a liberális demokráciától sok tekintetben eltérő karakterjegyeket mutatnak. A nem nyugatos demokrácia gondolatának kelet-közép-európai alkalmazása abban is segíthet, hogy ne kövessük el ugyanazt a hibát, mint oly sokszor, hogy zsákutcának tekintsük azt, ami nem feltétlenül az, és lemondjunk arról, hogy vita tárgyává tegyük azt, ami megfellebezhetetlennek tűnik.