Polarizáció tegnap és ma  


Novák Zoltán 2022. 06. 30.
Polarizáció tegnap és ma  

Az elmúlt időszakban azt tapasztalhattuk, hogy kezd ébredezni a (kutatói) érdeklődés a hazai polarizáció iránt. Ennek egyik megnyilvánulása a Policy Solutions legújabb kutatása, melynek bemutatóján a Méltányosság Politikaelemző Központ is képviseltette magát. Intézetünk másfél évtizede igyekszik napirenden tartani ezt a témát, számos (kvalitatív) elemzést publikáltunk a témakörben, és üdvözöljük, hogy az eddigiek mellet újabb empirikus kutatások is napvilágot látnak Magyarországon, ezáltal további mozaik-darabokkal járulnak hozzá ahhoz a munkához, mely arra irányul, hogy feltárjuk a magyar polarizáció teljes mintázatát. Ezúttal nem arra vállalkozunk, hogy az említett empirikus kutatás eredményeit értelmezzük, hanem arra, hogy megvizsgáljuk a jelenségek történeti dimenzióját, a hazai polarizáció természetét ugyanis sohasem érthetjük meg anélkül, hogy visszalépnénk néhány lépcsőfokot, és feltennénk azt a kérdést, hogy a magyar történelem fordulópontjai és rendszerváltásai – a társadalmi megosztottság szempontjából – milyen állapotban találták Magyarországot, és mennyiben változtattak rajta.

A mi válaszunk az, hogy a Magyarország kulturális megosztottságának évszázados múltja van, és ezen a sorsfordító rendszerváltások sem változtattak érdemben, mindössze a mintázatát és kontextusát rajzolták át. Vegyük alapul – paradigmatikus példaként – a kommunista hatalomátvételt. 1949-ben többéves átmenet folyományaként létrejött a népköztársaság, de ez több volt, mint egy átlagos rendszerváltás. A társadalmi szerkezet radikális változáson ment át. A teljes elitváltás és az államosítás megváltoztatott minden fundamentumot, amire az addigi élet épült; az osztályharc örvén komplett társadalmi csoportok cseréltek helyet, vagy tűntek el végleg. A totális diktatúra senkit és semmit nem hagyott érintetlenül, három év alatt egymillió embert vontak ügyészségi eljárás alá – politikai alapon. De még egy ilyen mélyreható és szinte mindenre kiterjedő erőszakos szerkezetváltozás sem tudta eltüntetni azt a kulturális kétosztatúságot, ami 45′ előtt jellemezte az országot.

A szembenállás e szakaszára (20. század első fele) gyakran aggatják – kissé elnagyoltan – a népi-urbánus ellentét címkéjét. Ez is egy termékeny megközelítés, de mi ezúttal a keresztény-konzervatív és a polgári-progresszív oldal között húzódó törésvonalat emelnénk ki, melynek lényegében ekkor is, mint már oly sokszor a Nyugathoz fűződő viszony adta meg a mélységét. A centrum-periféria viszonyrendszer által felrajzolt koordinátarendszerben máshol látják az ország pozícióját, másfajta haladási irányt, és eltérő fejlődési móduszt tartanak kívánatosnak. A nyugattól való lemaradásból fakadó frusztrációra adott válaszreakciók különböztetik meg a két oldal jövőképét. A keresztény-konzervatív oldal abban látja lemaradás lényegét, hogy a nemzeti öntudat nincs azon a szinten, mint a nyugati országokban, és bármilyen haladást csak abban az esetben képes elfogadni, ha az erősíti a nemzeti büszkeséget. Eltántoríthatatlanul hisz abban, hogy létezik egy magyar út, és intellektuális erőfeszítéseinek jelentős hányada arra irányul, hogy ezt az utat megtalálja, kidolgozza, megmutassa. A nyugati mintával kapcsolatban ambivalens, mintaértékét sok esetben megkérdőjelezi, a magyar utat azzal egyenértékűnek tekinti. Ezzel szemben a polgári oldal egyértelműen irányadónak tekinti a nyugati fejlődési modellt, az emberi jogokat és a demokratikus értékeket univerzálisnak tekinti, nem tud és nem is akar lemondani ezek meghonosításáról. Az önálló magyar utat téveszmének tekinti, a magyar öntudat mindenekfeletti priorizálását pedig veszélyesnek tartja. Kölcsey szavait kölcsönvéve az egyik oldal jelszava a haza és haladás, a másik oldal jelszava a haladás és haza. Első ránézésre ez apró különbségnek tűnik, hisz ez mindössze egy értéksorrend-distinkció, mégis minden értékválasztást meghatároz, és ha hozzávesszük, hogy ki, mit ért hazán, és ki, mit ért haladáson, akkor már egyértelművé válik, hogy egy világ választja el a két oldalt.

A kommunista hatalomátvétel ebben a kétosztatú állapotban találja Magyarországot, de elsöpörni még ez sem tudja ezt a szembenállást, csak lefojtja, és egy más típusú megosztottságot helyez előtérbe. Létrejön egy virtuális közösség, mely azokból áll, akik a rendszeren kívül rekedtek, és végeredményben keresztény-konzervatív és a polgári tábor is ebben a virtuális közösségben találja magát. A szovjet típusú államberendezkedés természetesen nem következett az ország szerves fejlődéséből, egyfajta zárvány volt a magyar történelemben, az ezt követő Kádár-rendszer sok tekintetben higított és honosított verziója volt a szovjet államformának, ezáltal jobban meggyökeresedett, de valódi legitimációja ennek sem volt. Viszont a kultúra, az oktatás, a közerkölcs monopolizálása lehetetlenné tette, hogy az a két kulturális pólus, mely a század első felének közgondolkodását meghatározta, artikulálódni tudjon, de a két pólus nem szűnt meg, továbbra is ott lüktetett a mélyben.

Ezt úgy kell elképzelni, mintha a társadalom kollektív tudata egy befagyott tó lenne, amelyben az ország szerves polarizációjának két pólusa – évtizedekre – a befagyott vízfelszín alá szorulna. Ez a több méter vastag jégtakaró (a monolitikus pártállam) aztán az idő előrehaladtával vékonyodni kezdett, és ahogy vékonyodott, úgy vált láthatóvá fokozatosan a formálódó régi/új két Magyarország. A nyolcvanas évekre a jég már annyira elvékonyodott, hogy már át lehetett látni rajta: egy második nyilvánosság is létrejött, melyben már beazonosítható vált a két pólus. A Beszélő köré szerveződő demokratikus ellenzék egyre egyértelműbben vált az egykori polgári pólus örökösévé. Mindeközben a népiek is szerveződni kezdtek, amelynek a kicsúcsosodása a lakiteleki találkozó volt, megalakult az MDF, és ezzel megindult a rendszerellenzék intézményesülése, a tó feletti vékony réteg áttört, és a mélyben szunnyadó polarizáció lassan a felszínre tört, és pártokban öltött testet.

Még egy ideig kitartott az a “demokratikus illúzió”, mely azt feltételezte, hogy az ellenzéki pártok voltaképpen mind egyet akarnak, törekvéseik egy irányba mutatnak, hisz mind többpártrendszert és demokráciát akarnak. És valóban, ennek a virtuális közösségnek a kötőelemeit egy ideig még erősítette az állampárttal való szembenállásuk, de már itt meg megmutatkoztak az eredendő különbségek. Az első demokratikus választáson az a két párt végez az első két helyen, amely egyértelműen a kétosztatú kulturális hagyomány örököse.

Az elkövetkező két ciklusban végbemegy a pártstruktúra átrendeződése, az MDF helyét átveszi a Fidesz, az SZDSZ balra tolódik, az MSZP a liberális pólushoz lép közelebb, elindul egy tömbösödés, és szépen kirajzolódik a polarizáció duális hagyománya.

Kulturális polarizáció

Itt érdemes kitérni arra is, milyen ennek a polarizációnak a mintázata. Az első fejezetben elvégeztük a polarizáció tipizálását, eszerint a nemzetközi szakirodalom három típust különböztet meg. A közpolitikai polarizációt (amikor egy szakpolitikai téma körül alakul ki kibékíthetetlen ellentét), az ideológiai polarizációt (amikor a politikai pólusok között alakul ki egy áthidalhatatlan árok), és az érzelmi polarizációt (amikor már személyes és kollektív harag is megjelenik az ellenfelek között). Ami a hazai polarizáció jellegét illeti, annak alapkarakterét a – fentebb kifejtett – kulturális polarizáció évszázados hagyománya adja. Ez tulajdonképpen az ideológiai és az érzelmi polarizáció sajátos ötvözete, amelynek társadalomlélektani magvát a kulturális distancia adja.

Ugyanakkor a kortárs politika szemszögéből vizsgálva a hazai polarizáció ennél összetettebb jelenség, az imént vázolt képlet pusztán gyökérzete annak a konstrukciónak, amivé a magyar polarizáció fejlődött az elmúlt három évtizedben. Ennek a konstrukciónak három egymásra rakódó szintjét különböztethetjük meg, melyet az alábbi ábrán egy fametafora segítségével illusztráltunk.

A gyökérzetet tehát a kulturális polarizáció biztosította, mely újraéledő diszpozíciói révén már a harmadik köztársaság születése pillanatában hatást gyakorolt az aktorok egymáshoz fűződő viszonyára, a pártdinamikára, és a tömbösödés fejlődési irányára.

Identitás-polarizáció

Ebből a gyökérzetből nőtt ki a polarizáció újabb szintje, melyet az identitáspolitika hazai megkérgesedése konstruált. A kilencvenes évek végére kialakult az a bipoláris felállás, ami máig meghatározó, de akkor még korántsem volt garantált, hogy ez a szereposztás időtálló lesz, és az identitáspolitika elmélyülése nélkül feltehetően nem is lett volna az. A Fidesz ’94 és ’98 között jó ütemben hajtotta végre a pozícióváltást a politikai palettán, és a polgári Magyarország víziójának felhajtóereje meghozta a választási győzelmet, de hatalomra kerülés pillanatában nem volt valódi, bejáratott bázisa a jobboldali térfélen, a győzelemhez is az FKGP jelöltjeinek nagyarányú visszaléptetésére volt szükség.

A Fideszt mindig is az emelte ki a pártpolitikai mezőnyből, hogy a mögötte álló stratégák képesek voltak perspektivikusan gondolkodni. A kilencvenes évek stratégiai feladványa pedig az volt, miként lehet hitelesen lebonyolítani egy térfélváltást. A kétezres évek stratégiai kihívása viszont már az volt, hogy hogyan válhat a Fidesz valódi pólusképző erővé, hogyan tarthatja meg tartósan váltópárti státuszát, és hogyan kerülheti el az MDF sorsát. A Fidesz teoretikusai a győzelem után nem a kormányzás dilemmáival voltak elfoglalva, hanem erre a feladványra keresték a választ. A megoldás papíron egyszerű volt: ketté kell osztani az országot, olyan mértékben elmélyíteni a kettő közötti árkot, hogy az átjárás megszűnjön; és biztosítani, hogy az egyik pólus kizárólagos képviselője a Fidesz legyen. Ennek eszköze nem is lehetett más, mint az identitáspolitika elmélyítése. A valóságban viszont nem volt ez olyan egyszerű feladat, még úgy sem, hogy a balliberális oldal hathatós szövetségesnek bizonyult ebben a folyamatban (mivel neki is az volt a primer stratégiai érdeke, hogy megossza a társadalmat és befoglalja az egyik oldalt). A Fidesz ugyanis a polgári Magyarország megteremtésének ígéretével került hatalomra, és a kormányzás karaktere is alapvetően konzervatív zsánerű volt. Maga miniszterelnök is egy sajátos apolitikus szerepkört vitt, a pártpolitikai csatározások fölé emelve a hivatalt, és egészen a 2002-es választás első fordulójáig nem is szállt be a politikai sárdobálásba. Csakhogy erre nehéz volt identitáspoltikát alapozni, mert a magyar társadalomban a kontinentális polgári konzervativizmusnak tulajdonképpen sosem volt tömegbázist megalapozó táptalaja. Nem is igen volt teljesen kompatibilis a kulturális polarizáció továbbra is markánsan jelenlévő, és jól táplált jobboldali képletével. A 2002-es vereség után A Fidesz úgy hagyta el a konzervatív vonalat és a polgári Magyarország toposzát, mint egy rossz szokást, és rátért a történelmi hagyományok által diktált ösvényre, és a népi-keresztény kulturális pólusra alapozva építette tovább identitáspolitikai irányvonalát. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a Fidesz identitáspolitikája nem egy sikertörténet, mivel 2002-ben kikerült a hatalomból, és két ciklusra ellenzékbe kényszerült. Stratégiai célját viszont elérte: a kétosztatú ország egyik felének domináns szereplőjévé vált, és a centrális erőtér segítségével később a tejes pártrendszer domináns pártjává.

Polarizálok, tehát vagyok! Ez lehetne a kikerült 2000-es évek magyar belpolitikájának jelmondata, de nemcsak a jobboldal, hanem a balliberális oldal is egzisztenciális kérdésként élte meg az identitáspolitikai versenyfutást. Az MSZP a harmadik út posztmodern baloldali irányzatát igyekezett meghonosítani – mérsékelt sikerrel. Ráadásul az irányzat közben a nemzetközi színtéren zsákutcának bizonyult, és az európai baloldal válságát okozta – éppúgy ahogy Magyarországon.

Az identitáspolitika elmélyítése tehát egyik oldalon sem ment zökkenőmentesen és eltérő eredménnyel járt, ugyanakkor mindkét oldal jól tudott kapcsolódni a két Magyarország kulturális hagyományának hozzá közel álló ágához, és erre alapozva csúcsra tudta futtatni a polarizációt (ld. az első fejezetben bemutatott European Social Survey adatait). A politikai mi, és a politikai ők meghatározásában tehát nem a nulláról kellett építkezni, megvoltak a bejáratott negatív toposzok a másik oldallal szemben. A balliberálisok a jobboldal szemében mindig is nemzetietlenek voltak; a jobboldal a balliberálisok szemében pedig antidemokratikus. Hosszan lehetne folytatni a skatulyákat mindkét oldal esetében: a jobboldaliak maradi, kulturálatlan, mucsai hipokriták; a balliberálisok erkölcstelen, kozmopolita, nyugatmajmoló bolsik. A sztereotípia-készlet tehát adott volt, és organikusan jelen volt, ezeket csak fel kellett skálázni, folyamatosan aktualizálni, és azt kellett elhitetni a saját táborral, hogy szemben velünk nem ellenfelek vannak, hanem ellenségek, akik a létünkre törnek. Be kellett vinni a rendszerbe a törzsi szellemiséget, és elvetni az érték-pluralizmust, mert egy törzsi küzdelemben, ha nem vagyunk elég erősek, azonnal elveszejtenek bennünket.

Rendszer-polarizáció

A polarizáció egy újabb szintje a rendszer-polarizáció, mely természetesen nem elválasztható az előző két szinttől (lásd metafora-ábra), hanem abból nő ki, abból ágazik el. Ezen a szinten ismét visszaköszön a hazai polarizáció már ismert arcéle: az orientációs vonal. Mit gondol a két oldal a nyugatról, illetve annak uralkodó államberendezkedéséről, a liberális demokráciáról. A balliberális oldal viszonyulását nem nehéz rekonstruálni, mert az viszonylag konzisztens és konzekvens: a nyugati liberális demokrácia modelljét meg kell honosítani, mert annak értékei és előnyei univerzálisak, tehát a hazai tradíciók, kulturális adottságok, történelmi képzetek, nem képezhetik akadályát az adaptációnak, ha mégis, akkor ezeket meg kell haladni, felül kell írni, meg kell változtatni.

A jobboldal viszonya már korántsem ilyen egységes és nyílegyenes. Már a rendszerváltás idején megjelent a sérelmi narratíva (pl. az MDF jobbszárnyán), és egy sajátos jobbos kapitalizmuskritika. Általában véve jellemző volt egy többszólamúság, melyben a nyugatkritika, és hazai rendszer bírálata a szellemi hinterlandra hárult, de a politikai fősodor elégedett volt a létrehozott berendezkedéssel, és ritkán vonta kétségbe a nyugat mintaadó mivoltát. A NATO-csatlakozás és az Uniós csatlakozás közös célja volt a politikai elitnek, és ez teremtett egy konszenzuális burkot a liberális demokrácia étosza köré.

A Fidesz első kormányzási ciklusa alatt érezte először szűknek a kabátot. A hatalomra kerülő fiatal miniszterelnök hamar szembesült azzal, hogy a széles mozgástér nem az a kiváltság, amiből egy magyar miniszterelnöknek bőségesen jut. Az államadósság, a gazdasági érdekcsoportok elvárásai, a fékek és ellensúlyok, a koalíciós partnerek, a köztársasági elnök, a forintgyengülés, a csatlakozási kritériumok, a jogharmonizációs kényszerek, az orosz válság, a jegybankelnök, az állami számvevőszék, a médiaellenszél, az infláció (és még folytathatnánk a sort) mind-mind olyan tényező volt, amely végletekig leszűkítették a kormány mozgásterét. Aztán két ellenzéki ciklusában végignézte, ahogy a balliberális oldal kényszerpályáról kényszerpályára evickél, és cselekvőképessége végül minimálisra csökken.

A magyar jobboldal fokozatosan arra következtetésre jutott, hogy ennyire löszükül mozgástérben lehetetlen autonóm módon kormányozni, és mindezért a külső és belső fékező-tényezők és governance-típusú kormányzás felelős. Ezért 2010-ben már a mozgástérnövelés és a cselekvőképesség kimaxolásának feltett szándékával lépett a palástra. Átalakította a kormányzás karakterét governance-típusú kormányzásról government-kormányzásra váltott, sőt továbbfejlesztve azt hard government típusú kormányzásra állt át. A Fidesz háttéremberei számára a 2010-es évek feladványa az volt, hogy hogyan lehet olyan mértékben megnövelni a mozgásteret, hogy az autonóm kormányzás lehetővé váljon, de se a belső ellenállás, se a nemzetközi kritikák ne csökkentsék a hatalmon maradás esélyét. A kétharmados többség lehetővé tette, hogy ennek szellemében a Fidesz szisztematikusan kitakarítson minden tényezőt, ami a kormányzati cselekvőképesség útjában állt.

Itt kerül fókuszba a rendszer-polarizáció, ugyanis a belső fékező-tényezők többsége a liberális demokrácia liberális pólusához tartozik. Az alkotmánybíróság, az ombudsmani rendszer, a független jegybank intézménye, a monetáris tanács, a hatalmi ágak szétválasztásának elve, az ÁSZ, mind a liberalizmus apportja, a nyugati típusú liberális demokráciában. Ezek kikönnyítése vagy irányba állítása, jelentősen csökkenti ezek fék-funkcióját. A kormányzás karakterének megváltoztatásával pedig már eleve eltolták a rendszert a többségi elv irányába. Ezek a folyamatok együttesen átszabták a magyar rendszert, áttolták a súlypontját mely most már demokratikus pólus felé gravitál a liberális pólus rovására.

Ez a folyamat egybeesett azzal a nemzetközi tendenciával, amelyet a második fejezetben ismertettünk, miszerint a nyugati demokráciákban is billeg a liberális és demokratikus pólus egyensúlya. A nyugati liberális demokráciát még a liberális teoretikusok oldaláról is komoly kritika (önkritika) éri, lassan tudományos konszenzus övezi azt a tételt, hogy a liberális demokrácia, mint hatalmi berendezkedés megújulásra szorul, és a teoretikus viták ma már arról folynak, hogy hogyan és milyen irányba kell továbbfejleszteni. Orbán-rezsim tudományos recepciója sem egyértelmű, de annyit leszögezhetünk, hogy abban konszenzus van, hogy nem ebbe az irányba kell a liberális demokráciát elmozdítani.

De a polarizáció szempontjából fontosabb, hogy a politikai aktorok, hogyan viszonyulnak a rezsimhez. Az nyilvánvaló, hogy az ellenzék és az Európai Unió a jelenlegi átalakulást egy autokratizációs folyamatként értelmezi. A kormányoldal pedig demokratizációs folyamatként, melyben a liberalizmusmentesítéssel a népakarat elől takarít el minden akadályt a kormány, megnövelve ezzel a nemzet szuverenitását. A lényeg, hogy ezzel új szintre emelkedett a polarizáció, mivel a teljes ellenzék egyúttal rendszerellenzékké avanzsált, amely már nem pusztán a kormányt akarja megbuktatni, hanem a teljes rendszert kívánja elsöpörni. Ezáltal a két oldal közötti árok mély lett, hogy már el sem látni a fenekéig.

A polarizációval kapcsolatos mítoszok a jelenidejűsége abban érhető tetten, hogy a kortárs magyarázatok a jelenből visszavezetve próbálják felfejteni a jelenséget, és annak okait. Többnyire azt kutatják, hogy mikorra tehető az ősbűn, mely révén kisiklott/kizökkent valami, és persze arra is akad mindig megfejtés, hogy ki követte el ezt az ősbűnt. Be kell azonban látnunk, hogy a polarizáltság valójában a hazai politika kódolt alapállapota, és a monolitikus időszakok jelentik az elhajlást. Bár a rendszerpolarizáció a hazai megosztottság fejlődéstörténetében egyértelmű szintlépést jelent, és ezen a szinten már kapcsolódik a nemzetközi tendenciákhoz is, nem szabad elfelednünk, hogy évszázados kulturális hagyományrendszer táplálja.