Már az elején le kell, hogy szögezzük: az MDF-SZDSZ tandem valójában nem a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége nevű pártok „közös vállalkozása” – lévén, hogy politikai szempontból nem beszélhetünk ilyen pártokról, legalábbis olyan formában, ahogy az elmúlt 20 évben használtuk ezeket a kifejezéseket. Mondhatnánk: nem elég pártnak lenni (mármint jogi értelemben), hanem annak is kell látszani. Az MDF már igen régóta egy „felülről vezérelt” politikai szereplő, amelynek politikai rendszertani helyét maga Carl Linné sem tudná megállapítani (Boros Péter kilépésével pedig elvesztette minden elvi-történelmi gyökerét), az SZDSZ pedig az elmúlt fél év során szervezetileg is több pártra/egyesültre bomlott. Mindezek alapján azt állíthatjuk, hogy az MDF-SZDSZ közeledés sokkal inkább személyek közeledése, mintsem politikai erők szövetségkötési próbálkozása. Utóbbi tételünket támasztja alá, hogy az MDF-ben (amint arra már utaltunk) már hosszú ideje a „személyiségek” dominálnak. Bokros Lajos személye több szempontból is érdekes: nem csupán a párt talált rá a volt pénzügyminiszterre, hanem Bokros vette be a Fórumot – méghozzá (mint látni fogjuk) a programjával. Ő volt a „megfelelő ember kényes feladatra”. Mindezek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar pártrendszer koránt sincs bemerevedve, igenis változhat: nálunk még az is megeshet, hogy két gyökeresen más ideológiát és világképet magáénak valló párt választási együttműködést köt. Ehhez azonban szükség volt egy (párt)politikai krízishelyzetre (az adott pártok erodálódására), valamint egy közös programra és az azt képviselő személyre.

Ha elvonatkoztatunk a sajtóban megjelent találgatásoktól (az SZDSZ adja a pénzt, az MDF pedig a hátteret), akkor arra juthatunk, hogy egyetlen közös pont fűzheti össze a két pártot: a Bokros Lajos személye és programja körül kialakult konszenzus. 2010. január 24-én ismertette az MDF miniszterelnök-jelöltje a Munka és méltóság = Modern Magyarország  című választási program vitaanyagát. A program deklaráltan szakít a korábbi választási programok tematikájával: „A dokumentum minden létező szakpolitikai terület tárgyalása helyett arra a kérdésre ad választ, hogy milyen feltételek teljesülése mellett indulhat el Magyarország a tartós gazdasági és társadalmi felemelkedés útján.” A program vitaanyagán kitapintható a kettősség: a nyilvánvalóan Bokros Lajos által szerkesztett szöveget csak néhol szakítják meg a jól ismert MDF-toposzok: az MDF kivételével mindenki megszavazta a 2002-es száznapos programot (még a leendő szövetséges, az SZDSZ is); az MDF nem ígér semmi megvalósíthatatlant.

A program tehát nem más, mint Bokros Lajosnak az Élet és Irodalom hasábjain  megjelent szakpolitikai diagnózisainak és víziójának (vagyis a reformok kritikus tömegének) „fogyasztható” formába öntése, egy kis MDF-es fűszerrel. A szakpolitikai vitaanyag nyíltan vállalja a Bokros-központúságot: „Miniszterelnök-jelöltje révén ma egyedül a Magyar Demokrata Fórum rendelkezik a versengő pártok közül azzal a felhalmozott nemzetközi és hazai tapasztalaton alapuló tudással és teljesítményen alapuló tekintéllyel, amely biztosíthatja Magyarország sikerét.” A programban rendre fellelhetők azok a pontok, amelyekre konzervatív-liberális erők (már ha vannak ilyenek) rá tudnak csatlakozni, ilyennek tekinthetők: a társadalmi igazságosság és szolidaritás jegyében a jelképes tételes egészségügyi hozzájárulás; az átalakított ingatlanadó koncepciója; a teljesítmény-centrikus oktatás és az oktatók folyamatos értékelése; a hazai kis- és középvállalkozásokat segítő tudásalapú kereskedőházak; valamint a közigazgatás racionalizálására hivatott járási önkormányzati rendszer. A program tehát elsősorban szakpolitikai anyag, egy cselekvési terv, elvi-ideológiai elemek nélkül.

Amint láttuk megvannak azok a közös pontok (mind személyi, mind program-szinten), amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy a hajdani rendszerváltó erők kialakítsák a demokratikus centrumot. Kérdés, hogy önmagában építhető-e tartós együttműködés erre, közös ideológiai „előzmények” nélkül? Kérdés, hogy a politikai szükséghelyzet és a személyekben-programban való egyetértés eredményezhet-e egy új pártot? Az MSZP erőtlenedésével és Fidesz dominálásával mind a két párt(-maradék) érzete, hogy elveszti a pozicionálási képességét. Az SZDSZ leszakadt a volt koalíciós partnerről, az MDF pedig elvesztette a kényelemes „középre helyezkedési” lehetőséget, leáldozott az egyenlő távolság szabálya (ez egyébként egy az egyben ki is tűnik a párt vitairatából). A két alakulatnak kezdenie kellett valamit a nagyok és nagyon nagyok árnyékában. Kiinduló problémánkhoz visszatérve: jelenleg azt látjuk, hogy program és személyi konszenzusok mentén ki lehet alakítani egy választási szövetséget, amely akár működőképes is lehet idén; a demokratikus centrum jövőjét azonban az dönti majd el, hogy képesek lesznek-e akarnak-e egy sajátos ideológiai teret képezni – jelen csillagállás alkalmas lehet erre, hiszen mind a két párt csak szervezeti porhüvely.