A konzervativizmus magyarországi ideológusi elitje, és nyomában gyakorlatilag a teljes magyar közvélemény igazából úgy tartja, hogy a konzervativizmus igen dicséretes, szép és kellemes, de valójában életképtelen, gyámoltalan és joggal lesajnált eszmerendszer, amely természetes szerénységgel fogadja el harmadik helyét egy háromszereplős versenyben. Ezért kell átadnia a helyét olyan használhatatlan, de a népszerűségre esélyt formáló ideológiáknak, mint a nemzeti radikalizmus, a népi baloldal, a harmadikutas stratégiák vagy az önreflexióra képtelen, nyílt, színvonaltalan populizmus. Az általános vélemény az, hogy – szemben a liberalizmussal és a szocializmussal – a konzervativizmus kidolgozatlan és valójában nem is igen kidolgozható ideológiai váz(lat), amely versenytársaival ellentétben voltaképpen nem is eszme, csak egyfajta attitűd, hozzáállás, magatartás, egyáltalán: tartás, és természetéből adódóan nem lehet releváns válasza a politikum valamennyi kérdésére. Szerénynek és visszahúzódónak kell tehát lennie az ideológiai oroszlánok harcában, mert életképtelen lenne a büszkén vallott eszmék zajos küzdőterén, legfeljebb ha álideológiák vértjébe bújik.

Kevés veszélyesebb tévedés van ennél. A konzervativizmus egyrészről ugyanis valóban beállítódás, ízlés és visszafogottság kérdése, és a konzervatív politika nem lehet hangos, harsány és demagóg anélkül, hogy konzervatív ideológiai arcélét elveszítené. De pontosan ugyanolyan joggal és eséllyel állhat ki valódi önmagát vállalva az ideológiai csatamezőre, mint tiszteletre méltó, de legyőzhető küzdőtársai. A konzervatív ideológia rendelkezik azzal a háttérrel, amely akár a legújabb, legmodernebb kihívásokra is megoldásokat kínál.

Más kérdés, hogy e válaszokat a politikai ideológia magyar élmunkásai egyelőre nem ismerik. Mégis, amit a politikai eszmék magyarországi katyvaszában az önjelölt ideológusok nem vesznek észre, az létezik és virulni képes, csak fel kell fedezni a valódi természetét. A konzervativizmust két évszázad európai eszmetörténete mosta tisztára, és a magyar politikai filozófia sok eltávozott nagyja csiszolta fényesre. Nem a konzervativizmus a hibás abban, hogy nem látszik.

Az a homály a hibás ebben, amelyet előbb a nemzeti, majd a nemzetközi liberalizmus, azután pedig a nemzeti, s végül a nemzetközi szocializmus két évszázad alatt Magyarország egyre szűkülő ideológiai erőterébe sűrített. Az ezekkel szemben fellépni képes, koherens, konzekvens, kidolgozott és kész eszmerendszer nem ismerete nem lehet mentsége a kiúttalanságnak. A modern társadalom próbatételeire létezik korszerű konzervatív megoldás, s az benne van abban a hagyományban, amelyre a magyar konzervatívok is szeretnének büszkének lenni, ha tudnának róla.
E hagyomány megtalálásához először vissza kell vonulni a könyvtárszobák vibráló neonfényei alá. Ez az erőfeszítés más, könnyebb munkával nem pótolható. A konzervativizmus komolyan vehető jövőjének esélye egyelőre a múltjában van: abból lehet kiolvasni a józan ész politikáját. A józan észét, amely nem engedheti meg magának a rögeszmékhez való ragaszkodást, hacsak nem magához a szabadsághoz való hűséget, ideértve saját szabadságának szentségét is.

A magyar konzervativizmus a politikai alapprogram kidolgozásánál tart, és nem is tarthat máshol, amíg ezen nincs túl. Csak e munka elvégzése után nyílhat meg előtte a szakpolitikai részprogramok kidolgozásának lehetősége és – hosszú távon – a kormányzás valódi esélye is.

Ám a magyar jobboldal mindig képes volt a hallatlan politikai hibákra, és híres, öröklött, nagy tehetsége van a helyzetek kihagyásához. Pedig az új jobboldal történelmi lehetőségét ma már igazából csak elszalasztani, ezt az esélyt már csak elrontani lehet.
Nem kicsit, nagyon.