Nagy-Britanniát más miatt is érdemes tanulmányoznunk. Többek között a tavaly ősszel kirobbant válság és annak „kezelésmódja” miatt.   Nem a válság eredményeképpen, hanem az íratlan szokásjog alapján a mindenkori brit ellenzék nem csupán bírál, de kvázi árnyékkormányt is működtet, amiből logikusan következik, hogy a közönség nem csupán a hivatalban lévő Prime Minister álláspontjára kíváncsi, de az árnyék-miniszterelnök, sőt az árnyék-pénzügyminiszter gazdasági és pénzügyi programjára is kíváncsi. Mindez az elvárás csak erősödik válság idején, és láss csodát: a brit konzervatívok árnyék-miniszterelnöke, kormányfő-jelöltje, David Cameron 2008 őszén, a válság kezdetén szükségesnek érezte, hogy komoly programot tegyen le az asztalra. Náluk tehát, ahol lényegében kétpártrendszer van, a pártrendszer mindkét mérvadó pártja kötelességének érzi, hogy elképzeléseiről folyamatosan tájékoztassa a nagyérdeműt, sőt akár még az a furcsaság is előfordulhat, hogy az ellenzék vezére is önkritikát gyakorol maga fölött. Magyarországon, ahol a Fidesz erőteljes akarata nyomán gőzerővel haladunk a kétpártrendszer felé, nem látunk ilyen típusú ellenzéki „önbemutatást”. Első ránézésre egyet kell értenünk a kritikusokkal: a Fidesz valamiért nem tartja fontosnak, hogy gazdaság- és pénzpolitikai elképzeléseinek minden részletét „kibontsa”.

Azazhogy legyünk jóindulatúak, és ismerjük el: a Fidesz vezetői és gazdaságpolitikusai gyakran beszélnek a párt gazdasági elképzeléseiről, az azonnali és nagymérvű adócsökkentésről, a távlatokban tíz évre tervezett (egymillió főt munkába vonó) munkahelyteremtésről, illetve a gazdasági növekedés beindítása érdekében szükséges lépésekről. A hívószavak megvannak tehát, ahogyan a megoldási receptek is, csak éppen valami mégis hiányzik: a problémák állhatatos lajstromozása és a kezelésükre javasolt lépések komoly, rendszerszerű számbavétele. Érteni vélem a hiány okát: a Fidesz annyira biztos abban, hogy komolyabb gazdaságpolitikai elemző munka nélkül is választást nyer, hogy lemondani látszik gazdaságpolitikai tervei explicit bemutatásáról.  Holott tudnia kellene: a gazdaság világa „terra incognita” a magyar választók számára. Éppen, mert bonyolult és szakismereteket magában foglaló témáról van szó, nagy tér nyílik arra, hogy egy párt értő módon, mégis újszerűen beszéljen a választókhoz. A Fidesz problémája, hogy a hívószavak szintjén ezt meg is teszi, ám – félreértve a választók „tűrőképességét” – az elemzés szintjén lemond erről. Az ellenfél makrogazdaság-centrikus elemzésével szemben nem állít mást, mint a maga hívószavait, megspékelve ezeket a bizalom visszaszerzésére irányuló (egyébként jogos) igénnyel. Tagadja a baloldali ihletésű, számokra, százalékokra és kulcsokra épülő válságkezelést, ám a helyébe csak a „remény visszaszerzését” ajánlja. Ez azonban szemmel láthatólag frusztrálja magát a Fideszt is, amely így éppen a nemzetközi befektetőknek (mint a kormányzáshoz szükséges fontos célcsoportnak) nem tud érdemi alternatívát kínálni.

Vagy mégis?

A nemrégiben megjelent, Matolcsy György és Cséfalvay Zoltán által szerkesztett Jövőkép. Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon című kötet hosszú idő óta az első, amelyben a jobboldal környezetében lévő gazdasági szakértők állást foglalnak a mai teendőkről. A könyv átfogó értékelésére egyelőre nem vállalkozom, noha jelzem, hogy egy komoly országban ilyen esetben érdemi kritikák özönének kellene megfogalmazódnia. Mindössze azt hangsúlyoznám, hogy – már az alcímből ítélve is – a sokat kárhoztatott „neoliberális” gazdaságpolitika ellenében a Fidesz-közeli szakemberek a „szabadelvű piacgazdaságot” látják gyógyírnak. Ha azonban valóban ez a véleményük, még inkább jogosan vethető fel az a kérdés, hogy vajon miért nem törekszenek nézeteik megismertetésére, a hívószavak tartalommal és levezetésekkel való megtöltésére. Különösen azért lenne ez fontos, mert nem is olyan régen a plebejus gazdaságpolitika jelmondata volt az irányadó, amely – nyilván ők is belátták – nem aratott osztatlan elismerést sem itthon, sem a szemeit a Fidesz kormányzási előkészületeire függesztő külföldi közvéleményben.

Pillanatnyilag a legnagyobb gond tehát nem az a Fidesszel, amivel ellenfelei vádolják, hogy ti. politikailag radikális, s nem pedig européer párt. Hanem az, hogy valamilyen okból nem veszi a fáradságot, hogy egy kvázi-kétpártrendszerű országban (amelyet nem kis részben a Fidesz szándéka vitt el efelé) megfeleljen az ellenzéktől elvárható (fentebb a brit példával jelzett) követelményeknek. Nem mondom persze, hogy ne történnének kísérletek. Ám mégis azt mondhatjuk, hogy a szlogenek mögötti elemző-munkába, a gondolatok mélyrétegébe, a követendő gazdaságpolitika részletkérdéseibe a Fidesz nem avatja be a közönséget. Nézzünk csak két, egyébként ezzel ellentétes példát. Matolcsy György egy interjúban a következőt mondja Magyarország versenyképességének visszaeséséről a baloldali kormányok idején: „Ennek igazi oka az ellenreformok 2002 után elindult sorozata, amikor lényegében visszavonták azokat a gazdaságfejlesztési, gazdaságirányítási reformokat, amelyeket a Fidesz hajtott végre. …Vagyis nemhogy nem valósultak meg reformok 2002 óta, de ellenreformok jellemezték ezt az időszakot”. (Népszabadság, 2009. április 20.)  Boros Imre pedig azt állapítja meg, hogy „Az ellenzéki körökben egy olyan új gazdaságpolitikai irány körvonalazódik, amely nem a mostani roncs toldozgatását-foldozgatását célozza, hanem gyökeresen szakít az eddig követett módszerekkel” (Magyar Nemzet, 2009. április 25.).

Az első idézetben mellbe vágja az olvasót, hogy Matolcsy megfordítja a szokásos képletet, amelyben az MSZP az „örök” reformer, míg a Fidesz az „örök” ellenreformer. A másodikban – hasonlóan Matolycsy érveléséhez – Boros Imre azt magyarázza, hogy a Fidesz valójában a radikális változtatás pártja, míg az MSZP ezzel szemben egy gazdaságpolitikailag konzervatív-állagőrző erő.

De ha mindez így van, és ez ilyen egyértelmű, hogyan lehetséges, hogy mindebből szinte semmi nem jön át a Fidesz „hivatalos” kommunikációjában? Elvégre igazán sokat hozhatna a Fidesz konyhájára, ha a párt egy a mainál lényegesen szofisztikáltabb érveléssel igyekezne bebizonyítani: nem a Fidesz, hanem az MSZP van a valódi reformok ellen, sőt az MSZP egyenesen az „ellenreformok pártja”, miközben a Fidesz a „valódi” reformer párt.

Mi tagadás, ez nagy gondolati és propagandisztikus innováció lenne, aminek jeleit egyelőre nem tapasztalni. A jelekből ítélve a Fidesz politikusainak zöme s föltehetőleg szavazóinak többsége eredendően ódzkodik a reformoktól, sőt a reform szó puszta hallatától is. Ugyanakkor mégsem biztos, hogy a Fidesz jó úton jár, ha a nyilvánosság fórumain tapasztalható teljes reformellenesség hangján szólal meg, hiszen kormányra kerülve kezdenie kell majd valamit a reformokkal – s nem csak kedvenc terepén, a mikro-vállalkozások szférájában. Vajon nem kellene elkezdeni feloldani az itt-ott már tapasztalható cizelláltabb fogalmazásmód és a nyilvánosságban tapasztalható echte reformellenesség ellentmondását? Megítélésem szerint igen. A helyzet ugyanis az, hogy ha egy pártnak állítólag formálódik a programja, s abban a programban szabadelvű piacgazdaságot ígér, azaz valami merőben újat a mostanihoz képest, akkor annak a pártnak minden rendelkezésre álló eszközzel segítenie kéne egyrészt saját elemzése népszerűsítését, másrészt a társadalom érdeklődő csoportjainak szembesülését ezzel a programmal. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy erre irányuló komolyabb szándék nem tapasztalható, ami baj, mert az állampolgároknak, csakúgy, mint az elemzőknek bemondásra kellene elhinniük, hogy a Fidesz szlogenjei jobbak, mint a válságkezelő kormány tervezett lépései. De mi van akkor, ha mi nem bemondásra, hanem az elemzések és a levezetések súlya alatt szeretnénk meggyőzetni?

Akkor persze még nagyobb a probléma, ha a szabadelvű piacgazdaság nem is a Fidesz körvonalazódó programja, hanem pár tucat jobboldali értelmiségi magánvéleménye. Ez esetben hamarost kéretik ezt rögzíteni a félreértések elkerülése végett.