1929-33 és 2008
Jó, jó, de nem mindegy, hogy amikor áthaladunk a hídon, mindezt mennyire körültekintően tesszük. Lehetséges – és talán a leggyakoribb – magatartás, hogy ha már odaértünk, minél előbb érjünk át a túloldalra. Most is ezt látjuk. A válság számos kormány helyzetét stabilizálja, Gordon Brown-tól Gyurcsány Ferenc kabinetjéig.
A stabilizáló válságkormányzás egyáltalán nem ritka fejlemény, ráadásul akár nemzeti együttműködés, sőt megbékélés is rendelhető hozzá (mikor fogjunk össze, ha nem válság idején). Ugyanakkor az, ami a válság kezelésében a leginkább pozitívum (a gyors cselekvés), egy másik dimenzióban (nevezetesen a gondolkodásban) akár negatívummá is válhat. Nem nehéz megmagyarázni, miért. A gondolkodói elme számára ugyanis mindig több kell a cselekvést megalapozó gyors döntéseknél. Ha valódi képet akarunk ugyanis nyerni egy válságról, sokkal szélesebb összefüggésekre is rá kell tekintenünk. A politikusoktól persze pragmatikus cselekvést várunk el, de belegondoltunk-e már abba, hogy nem az vezet-e sokszor a válságokhoz, hogy a politikusok túlzottan is pragmatikusan cselekszenek, és egyszer csakugyan betelik – hogy egy képzavarral éljek – a pragmatikus cselekvések pohara. Azt állítom tehát, hogy a mostani válságban politikus-közéleti befogadása, értelmezése túlságosan egyoldalú, túlzottan gazdasági, és egyáltalán nem jelennek meg benne olyan összefüggések, amelyek megértése nélkül lehetetlen érteni helyzetünket. Azaz: a politikai összefüggések megpendítését hiányolom.
Először is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a sokat emlegetett 1929-33 válság sem csupán gazdasági válság volt, mint ahogyan a mai sem csak az. Mind az akkori válságot, mind pedig a mostanit megelőzte egy körülbelül két évtizedes korszak, amelynek megoldatlan problémái „sűltek ki” gazdasági krízisjelenségek formájában. Ezek a korai demokráciák problémái. Az 1929-33-as gazdasági világválság előtt nem sokkal jelent meg a fejlett nyugati világban az a politikai modell, amit liberális demokráciának nevezünk. A liberalizmus is és a demokrácia is ismeretes volt persze már korábban, de egymással sajátos szimbiózisban korábban ismeretlenek voltak. A liberalizmus adta a jogokat, a demokrácia adta az általános választójogot, vagy triviálisabban fogalmazva: a néptömegek részvételét a legális politikai arénában, és ezek így együtt teljesen fölborították a tradicionálisan arisztokratikus parlamentarizmus rendszerét. Nincs módom hosszasabban kifejteni, de úgy gondolom, hogy e nélkül az alapvető változás nélkül nem lehet megérteni, hogy miért robban ki a világválság. Éppen azért, mert a „tömegek lázadása” nyomán teljesen új eljárások, kormányzási elvek és politikai stratégiák jelentek meg a nagypolitikában és ezek pillanatok alatt átformálták a gazdasági viszonyokat és a nemzetközi kapcsolatokat is. A mai ember számára persze az általános választójog már evidenciának számít (habár egyre többször hallani ennek megkérdőjelezését), ám a maga korában nagyon is meg kellett feszülni érte. S a nép politikába „engedése” után nem sokkal súlyos anomáliák jelentkeztek, hiszen létrejöttek a „totális” népelvet megtestesítő diktatúrák, amelyek a „mérsékelt” népelven működő demokratikus rendszereket is el akarták söpörni.
Ha tehát valaki manapság azt állítja, hogy a mai válság hasonlatos az 1929-33-ashoz, akkor illő neki valamit mondania az akkori általános krízis nem gazdasági vonatkozásairól és a demokrácia általános természetével kapcsolatos összefüggésekről is. De még ez sem elég. Az analógia ott kell folytatódjék, hogy a mai pénzügyi válság esetében is tovább nyomozunk politikai „kórokozók” felé. Ha ezt tesszük, rögvest látni fogjuk, hogy a globális kapitalizmus mai krízise mögött is a demokrácia mai modelljének válsága húzódik meg. Ez a modell már indulásakor egy duális modell. 1989-90-ben ugyanis egy meglehetősen fejletlen régió zárkózott fel a hagyományosan fejlett liberális demokráciákhoz. Ettől fogva fejlettek és fejletlenek együttesen alkotják a diktatúrák utáni világrendet, ám az átmenet irodalma ezt a kettőséget nem tudta eléggé plasztikusan megjeleníteni, és az óta sem sikerült pontosan feltárni a mindebből a demokráciákra leselkedő általános veszélyeket. 1929-33 előtt a demokráciák eltömegesedése jelentette a fő politikai problémát, 1989-90 után pedig a demokráciák elitizálódása. Amiképpen a 20. század elején általános politikai program lehetett a választójog, úgy 1990 után ennek mozgósító ereje nem volt, sőt ellenkezőleg: a felzárkózó demokráciák egy meglehetősen „redukált” programot valósítottak meg, amelyben alig van „részvételi” aspiráció és annál több a gazdasági fölzárkózás favorizálása. Ezzel persze a kelet-közép-európai országok – roppant furcsa módon – nem is egy 1989-90 utáni igényt, hanem még bőven egy régi szocialista kívánalmat valósítanak meg, hiszen a világgazdasági „centrumhoz” való felzárkózás igénye, illetve a perifériális szerepből való elmozdulás a késő Kádár-korszak vezető értelmiségi jelszava. De mi van akkor, ha nem csupán az értelmiségi vágyak és illúziók változatlanok, de az ország strukturális helyzete is ugyanolyan, mint volt 20-30 évvel korábban? Nagyon úgy tűnik, hogy ez a helyzet, és éppen ezért érint bennünket oly negatívan a mostani válság. Mert lassacskán érdemes lenne belátni, hogy az 1970-es években induló nyugati stratégiában Kelet-Közép-Európa azért volt fontos, mert a mi régiónk demokratizálásától a Nyugat azt remélte, hogy az Egyesült Államokkal és Japánnal folytatott versenyben erre a pótlólagos erőforrásra elengedhetetlen szüksége lesz. Ám ez a régió – nagyon úgy tűnik – ebben a versenyben nemigen tud hatékony szereplő lenni, mert a magyar gazdaság strukturálisan nem került – az 1970-es-80-as évekhez képest – „más állapotba”.
1929-33-ban tehát az 1919 utáni új demokratikus rend mutatott súlyos válságtüneteket, manapság pedig az 1989-90-ben létrehozott új demokráciák és a régiek viszonya terhelt nagyon sok ellentmondással. Ha ezeket a politikai összefüggéseket nem látjuk, akkor a tűzoltás óhatatlanul korlátozott hatályú lehet csak. Arra buzdítanám tehát magunkat, hogy – bármennyire csábító is – a pragmatikus cselekvés oltárán ne áldozzuk fel a válság politikai konzekvenciáinak megvitatását.