Pedig van olyan, hogy konszenzusos politika. Csak éppen ez nem szubjektív óhaj, nem magatartás, hanem politikai-kormányzási technika.

Ahogyan a nyugat-európai példákból ismerjük. Ez a kormányzási modell elsősorban a Benelux államokban honosodott meg, hosszú pártpolitikai és társadalmi megosztottság után. Hollandiában például az 1920-as évektől, amikor lényegében a polgárháború szélén állt az ország. Egy ilyen kiélezett helyzet kellett ahhoz, hogy a politikai riválisok lemondjanak a többségi elvről, a győztes mindent visz logikájáról, és kormányzási békességet kössenek egymással. Kezdetben a kényszerhelyzet tanította meg őket az együttműködésre, később már az együttműködés vált a politikai kultúra fő elemévé.

Az újabb időkből valami hasonlóról szól a finn és az ír példa is.

Magyarországon egyelőre nincs jele a totális összeomlásnak, és szerencsére polgárháború sem fenyeget. A politika „normális” működési módja nálunk így az elkülönülés és a politikai ellenféllel való megegyezési képtelenség. Így is nagy azonban az igény a verbális békekötésre. Gyurcsány Ferenc például első kormányzását az ellenzékhez való közeledés jegyében kezdte, de az ellenzék engesztelhetetlensége, valamint – Őszöd után – saját pozíciójának „fogsága” miatt erre képtelenné vált. Ám az ellenfelek iránt verbálisan kinyilvánított tiszteletnek nincs köze a konszenzusos politikához, amely intézményes szövetség fontos programok megvalósítására.

Magyarországon volnának ilyen programok. Ám még messze nem tartunk ott, hogy ezen programok mentén valódi összefogás teremtődhetne. Az európai nagykoalíciók (vagy szerényebben: összefogások) alapja mindig az volt, hogy a felek külön-külön (s viszonylag rövid időn belül) kipróbálták programjaikat, de egyik sem hozott megoldást. Magyarországon viszont a jobboldal 2002 óta nem volt kormányon, ezért a jobboldali választók azt hiszik, hogy a jobboldal kormányra kerülve önmagában is kiutat jelent a gazdasági és a bizalmi válságból, és semmi indokot nem látnak arra nézvést, hogy miért kellene közel kerülniük az immár egypárti baloldali kormányhoz.

Nyilvánvaló: amíg a jobboldal az erejét érzi, nem nyújt segítőkezet a baloldalnak, függetlenül attól, hogy lenne netán ezt felülíró országos érdek. Bármennyire is jó elábrándozni azon, hogy a megegyezések milyen nagymértékben lendítenék előre Magyarországot, ilyen átfogó nagy megegyezések nem lesznek. Másfelől ezt vehetjük jó jelnek is: Magyarország – a látszatok ellenére – még nem lehetetlenült el teljesen, úgy-ahogy tud még működni az eddig kialakult keretek között is.

A konszenzusos politika számára az igazi kihívás ezért nem is most van, hanem akkor, amikor a mai ellenzék – nem kell nagy jóstehetség ennek bekövetkeztét megjósolni – átveszi a hatalmat. Ha a mostani ellenzék (elődjéhez hasonlóan) szintén „béna kacsa” lesz, nos akkor valóban lesz értelme elgondolkodni a nagykoalíciós formuláról.