Az MSZP-kongresszus – ha fogcsikorgatva is, de – áldását adta a párt jövő évi országos listájára, s ha végignézünk azon, akkor nem látunk földcsuszamlás szerű változásokat (még az „amazonok lázadását” sem minősülhet ilyennek). Egyedül Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltté választását foghatjuk fel némi elmozdulásként, aki a következő szavakat mondta a kongresszusi szentesítés alkalmával: „Megtisztelő, hogy az ember 36 évesen egy ilyen lehetőséget kap egy ekkora párttól!” Utóbbiak akár némi elfogódottságot is tükrözhetnek, ugyanakkor azért kénytelenek vagyunk belátni azt is, hogy némi gond lehet az „ilyen” lehetőséggel, de legalábbis az „ekkora” párttal. Tehát: még ha a fiatal politikus helyzetbe hozását a megújulásra tett kísérletkén is értékeljük, akkor is meg kell, hogy vizsgáljuk az érme másik oldalát: vagyis az MSZP elfogadott választási programját.

Ha a párt jelenlegi helyzetét vizsgáljuk, durván két lehetőség áll előtte: már a 2010-es választások előtt „nekikezd” a politikai megújulásnak, vagy pedig ezt a választási eredmények tudatában teszi meg. Az MSZP irányváltását leginkább a választási program által közvetített (eddig már elért és elérni kívánt) önkép alapján vizsgálhatjuk. A szóban forgó önkép legalább négy szempontból is megjelenik a kongresszuson elfogadott, előzőleg pedig jelentősen átdolgozott Új kiegyezést!  (leánykori nevén Haladás és biztonság) című dokumentumban. Elsőként megemlíthetjük, hogy az MSZP a válságkezelés legfőbb letéteményesének tekinti magát, amikor bátran kijelenti, hogy „[v]oltak sikereink és kudarcaink, de végül megküzdöttünk a világválsággal”. Ezen túl pedig – ahogy egyébként Bajnai Gordon is elismerte – lehet különbség a baloldali és jobboldali válságkezelés között.

A másik fontos öndefiníciós pont a mérsékelt erők kvázi koalíciója a szélsőséges erők ellenében. Utóbbi gondolatkör azért is jelentős, mert a dokumentum „új kiegyezéses” jellege is ide köthető, hiszen: „Meg kell egyezniük a demokratikus, mérsékelt pártoknak a szélsőségek megfékezésében, és megállapodás kell az egyes társadalmi csoportokkal, a gazdaság és a közélet szereplőivel, a demokráciában és haladásban érdekelt emberekkel és szervezetekkel, érdekképviseletekkel, civilekkel, egyházakkal is.” A harmadik elem a párt jövőképe. A párt nem új rendszerváltást akar, hanem a rendszer működési módján kíván változtatni: többek között biztonságot és erős államot irányoznak elő, erős demokratikus kontrollal, érdemi érdekegyeztetéssel, társadalmi párbeszéddel. Elmondhatjuk, hogy egyik említett területen sem „találja fel az MSZP a spanyol viaszt”, sőt erőteljesen visszaköszön a korábbi (döntően az EP-választások során alkalmazott) retorika. Ugyan az új kiegyezés némi színt, „nemzeti csúcsos” hangulatot visz a programba, de önmagában ettől (ahogyan a 2008-as tárgyalásoktól sem) megoldás nem várható. Egyik tétel innovatív jellegének cáfolásához sem kellett tehát időben túlságosan messzire mennünk.

Érdekes lehet azonban megvizsgálni egy negyedik elemet a párt önképét illetően: ez pedig az MSZP „nemzeti” jellege. A dokumentum a következőképp fogalmaz: „Az MSZP nemzeti párt. Soha senkit nem rekesztett ki, és nem akar kirekeszteni a nemzetből… A történelem legnagyobb nemzetcsonkítását hajtják végre, akik kiiktatnák a nemzetből, elvitatnák a hazaszeretetét azoknak, akik nem a szélsőjobbal kacérkodó jobboldal országlásában látják a jövőt.” Valóban igaz lehet tehát, az sajtóban megjelent hír, hogy az Új kiegyezést! című dokumentum átdolgozásával nemzeti fordulatot vett az MSZP választási programja. Érdemes talán ab ovo kiindulnunk. A baloldal és nemzet örök polémiája semmiképp sem új keletű. A 2004-es népszavazás a kettős állampolgárságról felerősítette a „nemzetietlen” baloldal képét (elég, ha Orbán Viktor tusnádfürdői beszédére gondolunk). Azóta a magyar baloldal (ebben a kontextusban értsd: MSZP) folyamatos reagálási kényszerben van (emlékezzünk az Orbán-beszédre adott Fejtő-féle reakcióra), sőt mintha valami lelkiismeretfurdalás-féle is feltűnt volna.

Azt mondhatjuk tehát, hogy MSZP nemzeti jellegének hangsúlyozása, de legalábbis nemzetietlenségének a végsőkig történő tagadása nem új keletű. Már a 2006 választási programban is központi helyen szerepelt a „nemzeti MSZP”, amely a Nemzeti felelősség programjával hidat ver az anyaországi és határon túli magyarok közé. Ugyanakkor a 2010-es program újdonságként tartalmaz egy olyan fordulatot, amely a nemzet fogalmának letisztulásáról árulkodhat: „A nemzetet nem elsősorban etnikai, származási egységnek tartjuk, hanem önként vállalt sorsközösségnek, a magyar kultúra és nyelv, a közös hagyomány és a közös jövő vállalásának.” Azonban itt sincs új a nap alatt: utóbbi mondta szinte szó szerint szerepel A magyar szociáldemokrácia és XXI. század kihívásai című 2009 eleji, Hiller-féle vitairatban. Láthatjuk tehát, hogy az MSZP-t igen régóta foglalkoztatja saját nemzeti jellege, a nemzet-fogalom kisajátításának megszüntetése. Így értelmét vesztik a sajtóhírekben megjelent kijelentések az MSZP „nemzeti fordulatáról”, sőt ebben a kérdéskörben a program korábbi változata (amely még a Haladás és biztonság  címet viselte) sem sokban tért el a kongresszus által jóváhagyott verziótól.

Visszatérve kiindulópontunkhoz: az MSZP megújulása tehát elkerülhetetlen, ugyanakkor a személyi és a programbeli megújulás kart-karba öltve kell(ene), hogy járjon. Ezen folyamatnak egyelőre halvány személyi konzekvenciáit láttuk, a párt programját illetően pedig még ennyit sem. Felvethető, hogy az új miniszterelnök-jelölt – ha valóban a jövő záloga kíván lenni – képes lesz-e (és legfőképp akarja-e) programok szintjén megújítani a pártot úgy, hogy közben az ancien régime ott áll/ül a háta mögött.