Korszakváltás?
A politikatudomány egyik legfontosabb huszadik századi megállapítása szerint a modern demokráciák két ideál alapján működhetnek: az egyik szervező alapelv a konszenzuskeresés igénye, a másik pedig a többség hatékony képviselete. Míg az előbbire épülő modell a hatalom alkotmányjogi és politikai megosztásával meggátolja a többség „túlhatalmának” kialakulását, az utóbbi egyetlen párt kezébe helyezi az ország vezetését – a teljes, átháríthatatlan felelősséggel együtt. A legismertebb holland politikatudós, Arend Lijphart által felállított tipológia konszenzusos végpontját Belgium és Svájc példája jelöli ki, míg a többségi modell klasszikus képviselője Anglia, illetve Új-Zéland.
A rendszerváltás idején, a teljes bizonytalanság árnyékában kialakított közjogi rendszer a magyar demokráciát egy olyan pályán indította el, melyben e két modell elemeinek együttélése gyorsan befagyasztotta, majd húsz év alatt lassan szétfeszítette a rendszert. A többségi elem által dominált választási metódus ugyan stabil kormányzást tett lehetővé, ám törvényszerűen vezetett a két, erősen megosztott politikai tábor kialakulásához – ami aztán a későbbiekben gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a konszenzusigény jegyében fogant kétharmados törvények terén kialakulhasson a megújuláshoz szükséges együttműködés. Sőt, az ellentétek már a korszak közepére olyannyira kiéleződtek, hogy még az állam normális működéséhez elengedhetetlenül szükséges, ám a minősített többség megszerzésének szükségessége által gátolt személyi döntések meghozatala is ellehetetlenült.
Miközben a világ számos országában igen sikeresen működnek hasonló „öszvér” demokráciák, a magyar politikai rendszer egyre távolabb került a választók elvárásaitól. Pontosabban a polgárok lassanként változó igényei távolodtak el egyre jobban a megmerevedett rendszertől. A szocialista rezsim lebontása idején még a régió legjobb modelljének bizonyuló magyar út a ’90-es évek végére már egyre kevésbé felelt meg a szavazói igényeknek. A Fidesz és az MSZP között kialakuló elkeseredett harc, a pártvezetők személyének központi kampánytémává válása, valamint a kisebb pártok eljelentéktelenedése az ezredfordulóra bebizonyította, hogy a szavazópolgárok részéről igény lenne a tiszta felelősségi rendszerek kialakítására. Az SZDSZ és az MDF megroppanása, de főleg a kisgazdák megsemmisülése megmutatta, hogy a koalíciós kormányzásban a magyar választók nem a különböző társadalmi csoportokat képviselő politikai erők üdvös konszenzusát látják, hanem készségesen hajlandóak bűnbakként, a többségi akarat megvalósulásának kerékkötőiként tekinteni a magukat a mérleg nyelve pozícióban láttatni kívánó kisebb koalíciós partnerekre.
Az, hogy most vasárnap a Fidesz-KDNP támogatói a már megszerzett győzelem elkényelmesítő tudata ellenére is újra az urnákhoz járultak, azt jelzi, hogy nem pusztán az MSZP iránti ellenszenv vagy a Fidesz melletti elkötelezettség motiválta a többséget, hanem tudatosan mondtak igent „Orbán Viktor túlhatalmára”. Ha máshonnan nem is, de legkésőbb a szocialisták két forduló közötti kampányából gyakorlatilag minden szavazónak tisztában kellett lennie azzal, hogy milyen mértékű felhatalmazást ad a leendő miniszterelnök kezébe – és egyúttal milyen, a kormánytöbbség hatalmát korlátozó eszközöktől fosztja meg az egyharmadért kampányoló ellenzéket.