A JP Morgan egyik novemberi elemzése szerint az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed december és január folyamán nagy valószínűséggel fél-fél százalékpontnyit vág a jelenleg egy százalékos irányadó rátából, így a jövő év végére nulla százalékosra (!) eshet az Egyesült Államokban a kamatszint. Minderre az amerikai gazdaságban erősödő deflációs hatás kivédése miatt van szükség, amely következtében várhatóan 2009 egészében nulla százalékos marad az amerikai alapkamat. Nem kizárt, más jegybankok is követik a Fed példáját a közeljövőben, hogy kiküszöböljék a recesszió és a defláció kedvezőtlen együttállását. Japánban októberben csökkent 0,3 százalékosra az alapkamat, az EKB is kétszer vágott kamatot az elmúlt két hónapban, és a jelenleg 3,25 százalékos irányadó ráta további csökkentésére lehet számítani. Szintén gyorsan süllyed a brit kamatszint, legutóbbi kamatdöntésén a Bank of England másfél százalékponttal (három százalékosra) vette vissza az alapkamatot. A fenti kormányzati és jegybanki intézkedések, illetve tervezetek iránya egyértelműen jelzi a globális kapitalizmus centrum országainak gazdasági prioritását: a növekedés minden (fiskális és monetáris) eszközzel történő elősegítését.

A rendkívüli lépéseket a pénzügyi válságnak a reálgazdaságra történő átterjedésével indokolják világszerte (illetve az attól való félelmeknek), hiszen már jelenleg is recesszióban van az Egyesült Államok gazdasága, ami több mint másfél évtizede (!) nem fordult elő. Az amerikai gazdaság teljes körű, tehát nemcsak a pénzügyi szektorra kiterjedő recessziós szakaszba lépett az elmúlt két hónapban, amivel párhuzamosan „drámai mértékben” romlott az üzleti klíma Nagy-Britanniában is (miként arra a Brit Iparszövetség tanulmánya rámutatott). Mindez a vártnál mélyebb és hosszabb (előreláthatólag 2009 egészére átnyúló) recessziót fog okozni az angolszász térségben. A harmadik negyedévben elsősorban a német és az olasz gazdaság visszaesése következtében 0,2 százalékkal csökkent a gazdaság teljesítménye a monetáris unióban a harmadik negyedévben az előzőhöz viszonyítva (annak ’99-es fennállása óta először!). Ezzel azonos mértékben zsugorodott a nemzeti össztermék az április és július közötti időszakban is, azaz két egymást követő negyedéves csökkenés után az eurózóna országai „hivatalosan is” a recesszió útjára léptek.

Kína az idei anticiklikus kiadásokon felül 2009 – 2010-ben további 440 milliárd dollárt fordít kormányzati és magánforrásból a reálgazdaság élénkítésére: a teljes összegnek több mint a felét költik infrastrukturális beruházásokra (elsősorban a földrengés sújtotta Szecsuan tartomány újjáépítésére), a többit a megújuló energiaforrások „kiaknázására”, és a lakossági fogyasztás ösztönzésére fogja biztosítani az ázsiai óriás. Az exportdinamika csökkenését ellensúlyozni szándékozó államilag vezérelt keresletösztönzés összességében 1,46 billió dollárt tesz ki. Ezen intézkedéscsomag bejelentésével egy időben az olasz kabinet is útjára indított egy nyolcvan milliárd eurós, a pénzügyi rendszert stabilizálása mellett infrastruktúra-fejlesztést magában foglaló (vagyis közvetlen reálgazdasági vonzattal is bíró) kormányzati tervet.

A magyar gazdaság legnagyobb külpiacának számító Németország elsősorban az (Amerikába irányuló) export visszaesése miatt csúszott recesszióba. A második negyedév 0,4 százalékos visszaesése után a harmadikban további fél százalékkal zsugorodott az EU legnagyobb gazdaságának kibocsátása az előző negyedévhez viszonyítva. A részletes adatokból az is látszik, hogy az év második felében a GDP mintegy harmadát jelentő export visszaesése (különösen a német ipar zászlóshajójának számító autógyártás mutatóinak süllyedése) nyomán a nemrégiben még gazdaságpolitikai tabunak számító állami szubvenciók lehetősége is felvetődött – mind a kormányzat, mind az érintett vállalatok részéről – a Merkel-kabineten belül jelenleg még zajló viták ellenére reális eséllyel.

Mindeközben hazánkban a harmadik nekifutásra kidolgozott költségvetési tervezet a szabad demokrata Országos Ügyvivő Testület és a liberális frakció támogató határozata következtében gyakorlatilag elfogadottnak tekinthető. A költségvetés megszavazásának bizonytalanságáról – ami nyár eleje óta folyamatosan foglalkoztatta a politikai elemzők és a közvélemény többségét – jelenleg a költségvetési koncepció gazdaságfilozófiájára tevődik át a figyelem. A globális pénzpiaci válság nyomán a világgazdaságban villámgyorsan megsemmisülő pénz, azaz a reálgazdaság számára elengedhetetlen források elapadása elhúzódó és mély világgazdasági recessziós szakaszt idézett elő, aminek hatásait a fent említett nemzetközi példák szerint kizárólag növekedésorientált monetáris, valamint a forráshiányt (legalább részlegesen) pótló aktív fiskális politikával lehet enyhíteni (az ázsiai példa láttán netán elkerülni). Az alapvető kérdés az, hogy az MSZP és az SZDSZ kompromisszumaként előálló (még az előző tervezethez képest is további nyolcvan milliárdos kiadáscsökkentést tartalmazó) költségvetés megfelelő eszköztárral rendelkezik-e a ’29 óta nem tapasztalt, teljesen új gazdasági helyzet kezeléséhez.

Minden jel arra mutat, hogy a válság ellenére még mindig a neoklasszikus közgazdasági tanok dogmatikus betartását képviselő szabad demokraták túlzottan restrikciós költségvetés kormányzati beterjesztéséhez kötötték annak parlamenti támogatását. A magyar gazdaságpolitika fiskális lába az euró mielőbbi bevezetésének célját (illetve az azt megelőző ERM-II tagságot) szolgálja az árfolyam-bizonytalanság kiküszöbölése és a pénzügyi spekulációk megnehezítése érdekében, nagyon helyesen. Azonban az előző tervezetben szereplő 3,2 százalékos államháztartási hiánycél (különösen ismerve a mutató – várhatóan némileg emelkedő – nemzetközi tendenciáját) kiválóan megfelelt volna eme prioritás teljesítéséhez. Miután az Európai Bizottság előterjesztette kétszáz milliárd eurós (az EU GDP-jének másfél százalékát kitevő) két éves növekedésösztönző programját különösen érvényét vesztette a három százalékos hiánycél erőltetett betartása (sőt túlteljesítése), hiszen a Bizottság ennek keretében deklarálta, hogy a rendkívüli körülményekre tekintettel a hiány néhány tized százalékos túllépése miatt egyik tagállammal szemben sem fog túlzott deficit-eljárást indítani. Azonban az államháztartási hiány jelenlegi 2,6 százalékos tervezete jelentős forrásokat von el a válság hónapjaiban központi jelentőségű gazdaságélénkítéstől (vagyis a tavalyihoz képesti hatszáz milliárdos kiadáscsökkentésből származó megtakarított források egészének a hiánycsökkentésre való fordítása szembe helyezkedik napjaink nemzetközi gazdaságélénkítési gyakorlatával). Félreértés ne essék: nem a hiánycsökkentés hibás, hanem annak mértéke.

A gazdaságpolitika monetáris lába, a nemrégiben (az IMF-hitelkeret „védőernyője”alatt) a pénzügyi krízishelyzetet túlreagáló jegybank (illetve a Monetáris Tanács) döntése nyomán háromszáz bázisponttal (11,5 százalékra) emelt kamatszint egyértelműen növekedéslassító, a beruházási rátát csökkentő, az ország finanszírozását drágító hatással bír. (A legutóbbi – fél százalékos – kamatvágás kedvező hatása ellenére ezen összefüggést továbbra is helytállónak tekinthetjük).

A kormányzati gazdaságpolitika mellett a hazai ellenzék alapvető közgazdasági érvelése (miszerint Európa nyugati felén adócsökkentési hullám söpörne végig) szintén meglehetősen gyenge lábakon áll. Almunia kizárólag a munkaerőt terhelő járulékok enyhítését javasolja a foglalkoztatási ráta drasztikus süllyedésének elkerülése érdekében (amit egyébként a Gyurcsány-kormány is tervez), valamint nem általános jelleggel a forgalmi adó csökkentését (elsősorban a nagy élőmunkaigényű, alacsonyabb hozzáadottértékű szektorokban, valamint a környezetbarát termékek esetében). A kormányzatok globális válságok éveiben védik beruházási forrásaikat; a számottevő, akár az össztermék tíz százalékát is meghaladó adóteher-enyhítési folyamatok jellemzően növekedési szakaszban valósulnak meg. Emellett fontos leszögezni, hogy az orbáni retorikával ellentétben a (kis)vállalkozások támogatását és az állami beruházások fokozását nem minden szektorra kiterjedően preferálja az Unió, hanem a hosszútávú versenyképességet megalapozó területeken (oktatás, „zöld technológiák”, energiahatékonyság, kutatás-fejlesztés).

A magyar gazdaságpolitika a kormányzati ciklusokon átívelő jelleggel háromszor esett már a túlzott egyensúlyközpontúság hibájába, melyért – térségi versenytársainkhoz viszonyítva – számottevő növekedési és beruházási deficittel, magas kamatszinttel, valamint a belső kereslet szűkülésével volt kénytelen fizetni: a ’90-es évek első felében, Orbán kormányzati ciklusának elején és a második Gyurcsány-kabinet időszakában.

A ’90-es évek első felének elhúzódó restrikciója (az államszocializmusból a szabadpiaci kapitalizmusra „áttérő” gazdaság konvertációs válságának) időszakában, illetve különösen a makropálya rendszerváltás utáni első nagy korrekciója (azaz a „Bokros-csomag”) éveiben mutatkozott meg, hogy az exportcentrikus gazdaságpolitika következtében rendkívül nyitott magyar gazdaság az egyensúlyjavulás és a növekedési ütem fenntartására párhuzamosan alig volt képes. Például a beruházási ráta hét százalékkal esett ’96-ban az előző évihez képest annak ellenére, hogy a jövedelem-átcsoportosítás egyértelműen a vállalkozói szféra számára kedvezményezett Ezzel párhuzamosan (többek között) a forint többszöri leértékelésének hatására tizenhárom százalékos reálkamat-szint alakult ki akkoriban, amely tíz százalékos extraprofitot jelentett az államadósságot finanszírozó nemzetközi pénzügyi szereplők számára. (Ez időben körülbelül három százalékos volt a nyugat-európai kamatszint.) A kormány által alkalmazott túlságosan erős fiskális restrikció túlzottan lefékezte a nemzeti össztermék növekedési ütemét, holott ez utóbbitól lett volna várható a tartós egyensúlyjavulás és az adósság GDP-arányos csökkenése. Térségünkben szinte mindenütt öt százalékos növekedési dinamika valósult meg a ’90-es évek derekán, míg nálunk egy százalék környéki.

A nagy államháztartási részrendszerek strukturális reformja nélkül véget érő (az előző időszak stabilizációjának néhány makrogazdasági eredményére építő) Orbán-kabinetet követően hivatalba lépő Medgyessy-kormány alatt folytatott gazdaságpolitika (például a forint elhibázott sáveltolása) újra a kamatszint folyamatos emelkedését generálta. Mindez a vele párosuló intenzív fiskális politikával (száznapos programokkal) együttesen legalább tíz évre, kényszerpályára állította a mindenkori magyar kormányzat gazdaság – és társadalompolitikáját. A világgazdaság relatív pénzbősége miatt 2002-2003 folyamán a magyar állam viszonylag kedvező feltételekkel tudott kölcsönökhöz jutni a nemzetközi pénzpiacon, azonban többek között a Járay-féle jegybanknak a nemzeti valutát mesterségesen erősítő intézkedései hatására egy évvel később már az eurozóna-beli akkori átlagos kamatszint (2-2,5%) több mint ötszörösét (12-12,5%-ot) volt kénytelen fizetni az állam a költségvetés finanszírozhatósága érdekében.

A választásokat követően az Európai Bizottságnak az euróövezeti tagság elérése céljából 2006-ban benyújtott Konvergencia Program elsősorban az államháztartás hiányának csökkentésére koncentrált (a költségvetés szerkezetének módosítása és a redisztribúció mértékének csökkentése helyett), annak rendelve alá minden más makrogazdasági mutató alakulását, ami az elmúlt két év minimális (a tervezettnél mérsékeltebb) növekedését eredményezte. Hazánk az elmúlt két év során az EU legnagyobb költségvetési hiányának lefaragása érdekében folytatott kényszerű fiskális restrikció következtében (vagyis már a globális válságot megelőzően) újra jelentős növekedési és foglalkoztatottsági deficitet halmozott fel térségi versenytársaihoz viszonyítva. Mindez a válságkezelés „szokásos” módszereinek ismeretében és a magyarországi feldolgozóipar eddig bejelentett leépítéseinek fényében valószínűleg tovább fog mélyülni a krízis előttünk álló reálgazdasági szakaszában.