A konszolidáció-diskurzus
Természetesen senkit nem vigasztalhat, ha azzal a banalitással kezdünk, hogy az európai demokráciák maguk is lassan nyerték el azt az alakjukat, amilyenként ma ismerjük őket. Sajnos, nem hivatkozhatunk arra, hogy kialakulásuk korai fázisában a nyugat-európai országok is a mieinkhez hasonló problémákkal küszködtek. A hazai rendszerváltás időszakától kezdődően a magyar politikai osztályt és az állampolgárokat is a kifejlett, stabil demokráciák érdeklik, s joggal ezeket tekintjük viszonyítási pontjainknak. Abban azonban már véleményeltérések vannak, hogy az újonnan demokratizálódó országok vajon mit és hogyan tudnak adaptálni a nyugati vívmányokból. 2007-ben már egyértelmű belátás: a demokratizálódás messze nem olyan könnyű és gyors folyamat, mint a rendszerváltás időszakában képzeltük. Ezen az úton vannak komoly sikerek. Siker, hogy a rendszerváltó politikai garnitúra nagyobb megrázkódtatások nélkül átvezette Magyarországot a kései Kádár-korszak puhuló rendszeréből a (korai) demokráciába. Siker, hogy rövid idő alatt létrejöttek a reprezentatív demokratikus intézmények és megteremtődött egy viszonylagosan működőképes piacgazdaság.
De a megrázkódtatások nélküli átmenet és az intézményépítés, valamint a demokratikus konszolidáció két különböző dolog (Ágh, 2001: 25.) Ma már lassan kimondhatjuk, hogy a demokratikus átmeneten vagyunk túl, de – éppen erre mutatnak az elmúlt másfél év jelenségei – a demokratikus konszolidáció még korántsem befejezett folyamat. Nagy kérdés persze, mit is jelent a demokratikus konszolidáció. Az egyik lehetséges értelmezés szerint a folyamatnak van egy – szinte automatikus – előre haladó jellege: először az intézmények, azután a piacgazdaság keretei, a professzionális politikai verseny normái, végül a demokratikus mentalitások épülnek ki, s mindezek eredményeképp létrejön a demokratikus rezsim. Az 1990-es évek második felében lehetett okunk hinni ebben a szcenárióban. Hiszen akkor a magyar jobboldal először kormányra kerülvén átalakulásra és modernizációra kényszerítette a baloldalt, s úgy tűnt, hogy a kormányon lévő (és kielégültnek tűnő) jobboldal, valamint a megújuló baloldal kölcsönös tiszteletet táplálva egymás iránt lezárhatja a konszolidáció folyamatát. Ezek a remények azonban – sok okból – nem valósultak meg, így kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy a magyar demokrácia egy elnyújtott konszolidációra számíthat, és jobban tesszük, ha ezt őszintén bevalljuk, mintha az ellenkezőjét tennénk. Egyre inkább látjuk, hogy a konszolidáció befejeződéséhez éppen az hiányzik, ami fundamentuma a tradicionális nyugati demokráciáknak: a demokratikus mentalitások és normák valamilyen minimálkonszenzusa. Ám épp az jelzi, hogy ettől a szakasztól még távol vagyunk, hogy a mentalitások és normák (mint fentebb már láthattuk) erősen divergálnak egymástól.
Ha ebből az optikából (a demokrácia konszolidációja felől) nézzük, Gyurcsány Ferenc kormányzása nem egy iránytévesztett politikus „monodrámája”, még akkor sem, ha sokan – keresetlen szavak társaságában – ezt szeretnék is így beállítani, hanem a demokratikus átmenet utáni, ám a demokratikus konszolidáció előtti szakasz logikus fejleménye, amely szervesen összefügg a magyar baloldal nehéz megújulásával, illetve a rendszerváltás utáni hagyatékával. A Fidesz természetesen úgy gondolja, hogy amennyiben ő kormányozna, jóval konszolidáltabb lenne az ország, ám ez a megközelítés elfeledkezik arról, hogy a konszolidáció nem pusztán hatalmi dimenzióból közelítendő meg. A konszolidáció az egész társadalmat kell érintse, s egy puszta kormányváltással ez korántsem oldható meg. Abban persze igaz a Fidesz diagnózisa, hogy a kormánykoalíció állapotát nagyban meghatározza az az örökség, amelyet a baloldal magával cipel, s amelyen Gyurcsány Ferenc igyekszik, de nagyon nehezen tud úrrá lenni. Ilyen hagyatékkal a Kádár-rendszerben nem is létező jobboldalnak nem kell szembenéznie, s ez kétségkívül komoly lélektani és politikai előny. De messze nem minden. Egy eljövendő Fidesz-kormány tehát csak abban az esetben tudná végrehajtani a teljes konszolidációt, ha annak feltételei már előzetesen megteremtődtek. Állításunk az, hogy ezek a feltételek egyelőre mindkét oldalon hiányoznak. A baloldal nem ismeri el a jobboldal érveit a kilúgozottan reformelveken működő mostani kormány kritikájára, illetve a legitimitási deficit középpontba állítására. A jobboldal pedig – szocialista csontvázaknak tekintve azokat – nem ismeri el a reformok szükségességét. Nem nehéz belátni, hogy a konszolidáció lélektani feltételei ilyen légkörben hiányoznak. Rauschenberger Péter lényegében hasonlót mond, amikor így fogalmaz: „A mi demokráciánk mindenekelőtt abban különbözik a régi nyugati demokráciáktól, hogy a demokratikus közösség és kultúrája még nem elég erős”. (Rauschenberger, 2007: 3.) A „még” reménye nagyon biztató, de azért látnunk kell azt is, hogy a nyugati demokráciák évszázados hagyománya és a hazai hagyományok nagyon eltérőek, ezért azután az új viselkedési normák kiküzdése roppant fáradságos és időigényes feladat.
Ugyanakkor látnunk kell: a magyar politikatörténet nem először szembesül ezzel a problémával. Már Eötvös József jelzi a Reform című, 1846-os művében, hogy bármilyen reform csak akkor számíthat sikerre, ha van néhány előfeltétel, amelyet magára nézve mindenki kötelezően elfogad. 1846-ban két ilyen előfeltétel az alkotmányosság és a Habsburg-lojalitás. (Eötvös, é.n.) Ha végigtekintünk az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetén, nem látjuk igazolódva Eötvös várakozásait, mint ahogy utóbb sem túl sokszor. A dualizmus és a Horthy-rendszer időszaka inkább az ellenkezőjére, a megegyezés-képtelenségre példa. A kiegyezési törvényt (mi alapvető közjogi dekrétumot) a parlamenti ellenzék nagy része nem szavazta meg, sőt ötven évig küzdött is ellene. Ez a sajátos közjogi szisztéma pedig megalapozta azt a hagyományt, hogy ha nem mindenki fogadja el a fennállót, akkor nem is lehet bárkit odaengedni a kormányrúdhoz. Ha pedig valakik hosszabb időre meg vannak fosztva a kormányzás lehetőségétől, akkor jön a kvázi-egypárti hagyomány (a hatalom, amely nyugatos felzárkózási reményekkel reformál), és jön a mindent tagadó – a társadalom nagy része szimpátiájára bizton számító – ellenzék, amely nem ad alternatívát, csak ellenáll.
Mintha az elmúlt másfél évben felelevenedne ez a hagyomány. Természetesen nem azt állítjuk, hogy a történelmi determinációk áttörnek a jelen burkán, és minden éppen úgy történik majd, ahogyan korábban. Csupán jelezzük, hogy itt egy erős politika- és társadalomtörténeti hagyományréteg van, amelyben egyáltalán nem új a reformhagyomány és az ellenállási tradíció. Mintegy ez a politika „normálállapota” Magyarországon. Ha tehát valaki azt szeretné, hogy a magyar demokrácia konszolidálódjék, ezzel a hagyománnyal is számolnia kell. A kérdés tehát – bármennyire is szeretnénk leegyszerűsíteni – messzebbre vezet, mint hogy Gyurcsányra vagy Orbánra voksolunk, netán kettőjük – ma még nem ismert – utódaiban bízunk. A tét az, hogy az átmenetet és a korai konszolidációt követi-e valódi, mélyreható konszolidáció. Őszöd ezt a folyamatot megfékezte, de ne gondoljuk, hogy ha az Őszöd-szindrómának egyszer vége lesz, a helyzet egy csapásra megoldódik. Az intézményeket már kivajúdta a magyar politika, a konszolidált-hétköznapi működést még nem. A kérdés az, ki, hogyan és mikor jut olyan helyzetbe, hogy esélye legyen megindítani egy konszolidáció-diskurzust.
Hivatkozások
Ágh Attila (2001): A korai konszolidáció és az EU-alkalmazkodás Közép-Európában. Politikatudományi Szemle, 1-2. 25-44.
Eötvös József (é.n.): Reform. Báró Eötvös József Összegyűjtött munkái. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt.
Rauschenberger Péter (2007): Mi van veled, demokrácia? Élet és Iroidalom. Július 6. 3-4.