Magyar Szocialista Párt

Ha önkényesen és roppantul durván le akarnánk egyszerűsíteni az MSZP-t, akkor azt mondhatnánk: a két, egyre erőteljesebb irányzat a polgári baloldal gyurcsányi vízióját vallók, s azok, akik ezen a Rubiconon még nem léptek át. Külön elemzés tárgya lehetne bemutatni, hogy ez a Rubicon („polgári baloldalra, de mindahányan”) átléphető-e egyáltalán, abban a konstellációban, amelyet az MSZP megörökölt. Óvatosan annyit állapíthatunk meg, hogy a polgári és a valamilyen másfajta baloldal harmonizálása fölöttébb nehézkes, amit a kormányzati pozícióból képviselt (s közös többszörösnek meghirdetett) reformpolitika sem ignorálhat. Az MSZP (heroikus erőfeszítéssel) befogadta a polgári baloldal koncepcióját, ám nem lehetünk meggyőződve arról, hogy pontosan tudja és érti, mi az, amit befogadott. Sokszor az a szemlélő benyomása, hogy a befogadás a hagyományos reformlogika szintjén megvan, de hiányzik a gyurcsányi elképzelés velejének (a víziónak) az elsajátítása.

Az MSZP két feltűnően elhatárolható iránya a reformokat célnak s a reformokat eszköznek vallók. A kettő között látszólag minimális a különbség, valójában azonban egy világnyi. Gyurcsány az utóbbi táborban van, s ahol csak lehet, elmondja, hogy a reformok nem (mint a késő Kádár-korban) öncélt jelentenek – de az előbbi tábor jócskán morzsolja őt. Az a tábor, amely valójában nincs is, vezetője, ideológiája – legalábbis a nyilvánosság előtt – nem mutatkozik.

De azért mégis csak van valami. „Csak ami nincs, annak van bokra” – mondhatnánk a költővel, s kétségtelen, hogy az utóbbi hónapokban ez a bizonyos másik irányzat erőteljesen el- vagy inkább megbokrosodott, s ma már egyértelműen mozgásba lendülőnek látszik a Gyurcsányhoz képest ellensúlyt jelentők tábora. S e tábor mozgásáról nem is saját lépéseik, hanem megint csak a miniszterelnök-pártelnök húzásai tanúskodnak. Ha nincsenek ezek a „célreformerek” (vagy éppen reformmegtorpedózók), nagy valószínűséggel nincsen tapogatózás Gyurcsány Ferenc és az MSZDP elnöke között, nem lettek volna kilépések, átülések, nem lenne meglebegtetve, hogy 2010-ben még közös lista is lehet. Mindez jelzi, hogy a népszavazás bár fontos, de messze nem egyedüli kérdés az MSZP számára: ha Gyurcsány tényleg győzni akar (mint ezt kifelé ígéri) pótlólagos szövetségesekre van szüksége, mert látnia kell, hogy a „kapukon belül” messze nem mindenkit tud maga mellé állítani. Az ímmel-ámmal létrehozott szokásos látszategység 2010-ben fabatkát sem ér. Megindult tehát az MSZP „megkettőzése”, a lehetséges tartalékok mozgósítása és a hagyományos pártszervezet egy részének megkerülése.

Fidesz

A Fideszben sem olyan egyértelmű a helyzet, mint ahogyan ez egy várhatóan sikeres népszavazás perspektívájából tűnik. A népszavazás egy lesz az elmúlt időszak sikerei közül, de győztes megvívása várhatóan nem teheti tartósan zárójelbe azt a kérdést, hogy mi lesz a párttal. Ha az MSZP-re – mint pártra – azt mondhatjuk: besavanyodott, ez áll a Fideszre is. S itt is erősen foglalkoznak az elkerülhetetlen pállás leküzdésével, azaz ebben a pártban is körvonalazódnak a pártokon belüli pártok. Az egyik (nevezzük kormánypártnak) a népi keresztényszocializmus, a másik (ők tartósan ellenzékben vannak) a konzervativizmus. Az előbbiek jó régen regnálnak, az utóbbiak – irányzatos értelemben – ifjoncnak tekinthetők, habár ők sem ma kezdik a politikusi szakmát. A „népi” táborba a Fidesz ellenfelei – természetesen – (szinte egy személyben) Orbán Viktort utalják, a másikba Kósától Pokorniig sokakat sorolnak. A népi politizálással szembeni legnagyobb s nem elhibázott kritika, hogy Orbán politizálása a demokratikus intézmények és a demokrácia állampolgárai viszonyrendszerében szinte csak az utóbbira helyezi a hangsúlyt. Az ő számára a politika szinte kizárólag az emberekről szól. Ebben a logikában a kormányzat bármely intézkedésének egyetlen mércéje van: mindez hogyan hat az emberekre s megszűnik a mérlegelés egy-egy intézkedés távlati (intézményes) haszna és az emberekre gyakorolt közvetlen hatása között.

De miközben az ellenfelek érdeke, hogy a Fideszben kizárólag Orbánt, s a Fidesz politikájában szinte csak a populista karaktert vegyék észre, nem árt tudatosítani, hogy a Fideszben egyre erőteljesebb egy másik irányzat, amely a legfőképpen az említett mérlegelésben tér el az előzőtől. A Fidesz egyre markánsabban megmutatkozó konzervatívjai kezdenek intézmények és emberek egységében gondolkodni, nem csekély kihívást intézve nem csak a hazai „ember-centrikus” jobboldal, de az „intézmény-centrikus” kormányoldal számára is.

Ma ugyan az MDF vállalja a konzervatív jelzőt, de Magyarországnak 1990 óta nincsen nagy befolyással bíró konzervatív pártja. Nem azért nincsen, mert valakik nem akarták, hogy legyen, hanem azért nincs, mert a konzervatív politikai ideológia felhalmozása lényegesen nehezebb és fáradságosabb, mint a többi ideológiáé. Az MSZP-nek a rendszerváltás után elég volt folytatnia a paragmatikus-menedzselő típusú politizálást és az SZDSZ is tudott támaszkodni a demokratikus ellenzék gazdag hagyományára. A konzervatívoknak azonban nem volt mire. Nem is beszélve arról, hogy ugyan ki is akart volna akkor bármit is konzerválni. A Fidesz 1990, s különösen 1994 belehelyezkedett egy valamilyen hagyományba, de ebből rengeteg vargabetű származott. Hiszen az induláskor a Fidesz egyszerűen táborok feletti: nem urbánus és nem népi; egyszerűen belga. 1994 után beáll a lehanyatló MDF helyére, anélkül, hogy tudná a konzervativizmus jelentését. Előbb polgári lesz, aztán kereszténydemokrata, majd plebejus. Döntései azonban mellőzik a problémával való intellektuális szembenézést.

A mai látványos belső irányzatverseny hátterében azonban éppen konzervatív politika intellektuális újraalapozási szándéka áll. Amíg az MSZP-nél az erősödő küzdelem nem intellektuális, hanem mindenekelőtt szervezeti (Gyurcsánynak nincs intellektuális vetélytársa), addig a Fideszben most rajzolódik ki először egy olyan értelmiségi holdudvar, amelynek komoly befolyása lehet a konzervatív értékrend pártpolitikai színtérre való transzponálásában. Azaz a Fidesz “természetes kormánypártjának” erős kihívója támadt. A belső ellenzék immár “kormányképes”.

Természetesen ez meglepő és talán túlzó következtetés is, ám a fejlemények logikája ebbe az irányba mutat. Ez persze érdekesen újrarajzolhatja az MDF pozícióját, de magát a Fideszt is. A népszavazás minderről természetesen jótékonyan eltereli a figyelmet, de a folyamat iránya egyértelműen tanúskodik erről a belső küzdelemről. Egyelőre megjósolhatatlan, ki kerekedik felül, de erről talán még korai is beszélni.

Szabad Demokraták Szövetsége

A könnyebb magyarázatokat kikerülendő, szögezzük le: a pártban kirobbant botrány nem pusztán a tavalyi küldöttgyűlés hamis szignójáról, még cask nem is sértett SZDSZ-es képviselők magánakciójáról szól.

Sokkal inkább arról, hogy Magyarország immáron egyetlen liberális pártja miképpen értelmezi saját liberalizmusát. Ezt az értelmezési kérdést a tavalyi elnökválasztó küldöttgyűlés szervezeti-személyi értelemben eldöntötte, ám ideológiai értelemben nem adott választ a talán legfontosabb alapkérdésre: van-e önálló pártpolitikája az SZDSZ-nek?

Kóka erre a kérdésre adott egy – nem is jellegtelen – választ. Az elmúlt egy évben az SZDSZ igyekezett pártként erőteljesebben megkülönböztetni magát az MSZP-től. Legújabb online-sajtótájékoztatóján például az SZDSZ elnöke egyenesen odáig megy, hogy az SZDSZ-t az MSZP-től és a Fidesztől egyaránt különböző pártnak állítja be. Ám Kóka János vezetésével az SZDSZ nem tudott semi eredetit és újszerűt mondani arról, hogy van-e mondanivalója az ellenzékkel való esetleges új viszonyáról. Márpedig nem nehéz észrevenni, hogy az időről időre felbukkanó SZDSZ-es közvélekedés mögött (“ki kéne lépni a koalícióból”) olyan motiváció is áll, hogy talán körül kéne nézni a másik oldalon is.

Ezen a másik oldalon persze pillanatnyilag nulla fogadókészség van az SZDSZ-re, ám mégis látni kell: Fodor Gábor “irányzata” mintha tartalmazna egy távlati ígéretet az SZDSZ és akár a Fidesz kapcsolatának rendezésére. Fodor potenciális elnökségében ugyanis nem pusztán az az ígéret, hogy ő erőteljesebbé kívánja tenni az emberi jogok képviseletét. Ez bár lényeges, de önmagában nem eléggé átütő program. A mai SZDSZ-en belüli belső törésvonal ott körvonalazható, hogy a jövőben lehet-e, kell-e másfajta viszony ápolni egy (mint fentebb láttuk) esetleg konzervatívvá váló Fidesszel. Ezért aztán itt is az van, hogy a felszín “csak fecseg”: az aláírás-hamisítási botrány kiderítése semmilyen formában nem tudja majd felülírni, hogy ebben a pártban is immáron két irányzat él, mégpedig egyre markánsabb módon egymás mellett.

Hatpárti hárompártrendszer

Mindezekből pedig az a tanulság adódik, hogy ha már a hazai pártrendszer teljesen bebetonozódott, s abszolúte zárt új pártok megjelenése előtt, a pártok mégsem teljesen mozdulatlanok. Gyurcsány, Orbán és Kóka (meg persze belső riválisaik) egyaránt keresik egy számukra kedvezőbb, nyerőbb pártformáció lehetőségeit. Gyurcsány külső szövetségest keres a népszerűség növeléséhez, Orbán megpróbál a konzervatív hajóra szállni, az SZDSZ-ben pedig egyre erősebb a Fodor-váró hangulat.

Ha tetszik, ezek a belső pártok és konfliktusok jelentik az árat azért, hogy a hazai politika olyan notóriusan fél minden újtól és olyan hézagmentesen összezár, ha bárki csak megpendíti, hogy új pártra volna szükség. Jósoljunk tehát bátran: új pártról semmi értelme vizionálni! Senkinek nem éri meg megcsinálni, miközben sokaknak éri meg lebegtetni. Ami viszont tuti, s itt zajlik a szemünk előtt: egy hatpárti hárompártrendszer. Ehhez képest régivágásúnak tűnik az MDF és a KDNP, amelynek belső villongásairól eddig keveset tudunk.

Persze, ha náluk is az megy, mint a többinél, akkor az már masszív sokpártrendszer. S akkor miért akarna bárki újat és mást?