Új konszenzus vagy elhúzódó válságciklus


2008. 04. 15.
.Az elmúlt néhány év során a politikai polarizációt korábban meghatározó, történetileg és kulturálisan megalapozott posztkommunizmus-antikommunizmus törésvonal – éppen a Fidesz stratégiája következtében – jelentős mértékben meggyengült, amiből következően a piacpárti reformokban érdekelt rendkívül heterogén jobb- és baloldali csoportok politikai egyesítése reálissá vált. A Fidesz a legradikálisabb rendszerváltó erőből mára az inaktívak pártjává vált, a szocialisták csak akkor válhatnak ismét a nyugatos reformokat menedzselő párttá, ha egyértelműen a gazdaságilag aktív rétegek érdekérvényesítő erejévé alakulnak át.

A magyar gazdaság recesszió-közeli állapota egy újabb társadalmi felzárkózási ciklus lezárultát vetíti előre. Az elmúlt hetek koalíciós válsága és a nyomában hamarosan megalakuló kisebbségi kabinet pedig ezen – csaknem két évtizedes – modernizációs szakaszt menedzselő politikai modell megrendüléséről és az általa képviselt szabadelvű államreform csődjéről tanúskodik.

A modell válságjegyei (elsősorban szociális okoknál fogva) már az ezredforduló környékén kivetültek a politikai viszonyokra. A fokozódó társadalmi elégedetlenség következményeként a rendszerváltási konszenzus mindkét nagy párt ideológiáján belül (bár korántsem egyenlő mértékben) perifériára szorult, amivel párhuzamosan előtérbe kerültek a szociális programpontok. Mindez – fél évtizeden át – egyenes úton vezetett az ország makrogazdasági mutatóinak folyamatos és nagyarányú romlásához.

A hamarosan kisebbségi kabinetet alakító Gyurcsány Ferenc téved, ha az MSZP nagypártiságát, pólusképző helyzetét úgy kívánja visszaszerezni, hogy a rosszul értelmezett szolidaritás értékének középpontba állításával ismét az inaktív társadalmi rétegek felé nyit. Ehelyett az MSZP a szabadelvű államreformban érdekelt, gazdaságilag (és abból adódóan politikailag) aktív választói csoportok többségének gyűjtőpártjává válhatna. Annak mintájára, miként a fiatal demokratáknak sikerült egyesíteniük ezen államreform bal- és jobboldali ellenzőit.

A népszavazási eredmény fényében állítható, hogy a rendszerváltási kettős (azaz egyszerre szabadelvű és szociális) konszenzus a társadalom túlnyomó többsége számára elfogadhatatlanná vált. Ennek ellenére sem lehetetlen feladat egy új, tisztán szabadelvű társadalmi konszenzus megteremtése. Létrejöttéhez a hazai balközépnek végre nyíltan fel kell vállalnia tradicionális (a késő dualizmus óta létező) szerepét, miszerint Magyarországon nincs nyugat-európai értelemben vett baloldal, hanem valójában két jobboldal küzd egymással: egy nyugatosító-szabadelvű és egy keresztényszociális-illiberális.

A magyar társadalom konszenzus iránti vágya sokkal jobban kedvez Gyurcsánynak, mint az a jelenlegi közvéleménykutatási adatokból várható volna: politikatörténetileg mindeddig kizárólag a szabadelvű reformciklusoknak sikerült konszolidálniuk az országot. Ezt a történelmi tapasztalatot „zsigereiben érzi” a magyar társadalom, ami megmutatkozott a nemrégiben még toronymagasan Gyurcsánynak kedvező kormányképesség mutatójában. Ezen ismeretet – az országgyűlési választások közeledtével – nem lesz nehéz feléleszteni a hazai választók körében. Az MSZP esélyeit továbbá javítja, hogy a 2002-es választási kampány során már sikerült integrálniuk szavazótáborukba a szabadelvű közép szavazóit a nemzeti közép programjának köszönhetően.

A jelenlegi gazdasági adatok fényében fel kell ismernünk, hogy a rendszerváltási konszenzus szociális célja a két évtizeddel ezelőtti transzformációs válság környezetében és napjaink globális versenyének keretei között mindvégig irreális volt. A kisebbségi szocialista kormányzás időszaka – legyen az bármilyen hosszú is – korántsem tét nélküli: megteremtheti egy későbbi (vélhetően 2010-et követő) államreform-periódus konszenzuális alapjait, vagy pusztán igazgatási jellegű kormányzásával elhúzhatja a jelenlegi gazdasági és politikai válságot.

A jóléti állam és a szociális piacgazdaság etalonjának feladása azonban egy új, tisztán szabadelvű konszenzus során sem kell, hogy automatikusan maga után vonja a társadalmi jólét céljának megsemmisülését. Mert Friedrich von Hayek Út a szolgasághoz című írásának sorai szerint: „… az egyetlen dolog, amit egy modern demokrácia nem képes összeomlás nélkül elviselni az az, ha békeidőben kell lényeges mértékben csökkenteni az életszínvonalat, vagy ha hosszú távon stagnálásra vannak ítélve a gazdasági feltételek”.